Puhán és lágyan szól az este, kavarog a zene a fotel fölött, gomolyog az ég és a homok fénye a monitoron. Megfejtek egy rajzot a születésről, a rajzon kopár ágak keretezik a tájat, a kopár ágak között veti ki magát az ember a világba, amikor megszületik, a száraz ágvégek fölsértik a puha, pucér bőrét, a vajszagot elárasztja a télvégi rothadó földé. Hideg van az első időkben, rideg sáron mászik az ember, gyógyulni kezdenek a sebek a bőrön, de didereg, a libabőr tüszői visszaverik a meleget, föloldódik a meleg szürke égben, nem marad semmi belőle. Az út végén egy fa áll, óriási zöld lombú fa, el kellene jutni oda. Csak homályosan látszik egyelőre, körvonalazhatatlan nagy foltként magasodik, eltakarja a felhők résén áttörni készülő napot. Varázsgombák, furcsa tapasztalatok, álmok időszaka következik. Megkóstolni, megízlelni mindet, ugrálni, taposni a mezőt, meghempergőzni rajta, kérdezni, nevetni, sírni. Ordítani, megelégelni. Tovább kell majd menni. Ott áll a fa, föl kell rá mászni, széthajtani az ágakat, a szádba venni a zöld leveleket, megrágni, kiszürcsölni az ágakból a nedveket, fölnézni a felhők résén át a napba.
Aztán a Király utcai Királynőben ülünk, ragyognak előttünk a korsó sörök, ragyognak a nagy ablaküvegek, valami olcsó zenéken úszunk és nevetünk a magánéletünk apró zsebeiből előhúzott történeteken, sírhatnánk is ezeken persze, de nem, mi nem tesszük, hát úgyis mindegy. Aztán hirtelen kinézek, fehér sapka, fekete kapucni, rángatózó járás, ott szeretnék menni én is, de nem, nekem már megvan a jegyem a szórakozásra, nekem ott kell jól éreznem magam a nagy fekete teremben a zenére, mert arra vettünk jegyet, a 219-es és a 220-as számú jegy szól nekünk, az a mi szórakozásunk, és azért van is mire mozogni lágyan. Egy pufók angyal keveri először a zenét, legombolt nyakú fekete ingben, aztán érkezik a sztár, aranyos fürtök a tányérok mögé, húzogatja ő is a hangokat, tekergeti a gombokat ide-oda, legombolt nyakú fekete ingben van ő is, ez a ma esti trend, könyékig fölhajtva az ujjak. Tényleg, ez a ritmusra öklöző majom mellettem, ő is így viseli, hát ezek eltervezték, hogy öltözzenek. Én miért nem vagyok kiöltözve? – ráncolom a homlokom. Nem törődtem ezzel már megint. Engem már tényleg csak az érdekel, ami? Jó-e ez nekem? Sör- és füstpszichológia, ennyi ez, de akkor elhiszem, és úgy döntök, ha ez a helyzet, vállat vonok, kiengedem a kezemből az életem, és hamarosan elmegyek haza.
Aztán a Király utcai Királynőben ülünk, ragyognak előttünk a korsó sörök, ragyognak a nagy ablaküvegek, valami olcsó zenéken úszunk és nevetünk a magánéletünk apró zsebeiből előhúzott történeteken, sírhatnánk is ezeken persze, de nem, mi nem tesszük, hát úgyis mindegy. Aztán hirtelen kinézek, fehér sapka, fekete kapucni, rángatózó járás, ott szeretnék menni én is, de nem, nekem már megvan a jegyem a szórakozásra, nekem ott kell jól éreznem magam a nagy fekete teremben a zenére, mert arra vettünk jegyet, a 219-es és a 220-as számú jegy szól nekünk, az a mi szórakozásunk, és azért van is mire mozogni lágyan. Egy pufók angyal keveri először a zenét, legombolt nyakú fekete ingben, aztán érkezik a sztár, aranyos fürtök a tányérok mögé, húzogatja ő is a hangokat, tekergeti a gombokat ide-oda, legombolt nyakú fekete ingben van ő is, ez a ma esti trend, könyékig fölhajtva az ujjak. Tényleg, ez a ritmusra öklöző majom mellettem, ő is így viseli, hát ezek eltervezték, hogy öltözzenek. Én miért nem vagyok kiöltözve? – ráncolom a homlokom. Nem törődtem ezzel már megint. Engem már tényleg csak az érdekel, ami? Jó-e ez nekem? Sör- és füstpszichológia, ennyi ez, de akkor elhiszem, és úgy döntök, ha ez a helyzet, vállat vonok, kiengedem a kezemből az életem, és hamarosan elmegyek haza.
No comments:
Post a Comment