A Lágymányosi-híd pesti hídfőjénél iszapos Duna tombol, valahol a világ vége felé járunk az időben, megszűntek az országhatárok rég, Budapest ege szürke, homokszín tenger az utak helyén. Föl akarok menni a hídra; francia hippikkel találkozom, mezítlábas, rasztahajú vánnyadt fickók, a tekintetük fényes, szempillájuk fekete, ragyogó csillag. A körmük alatt piszok. Beszélek velük franciául (van valami keverék nyelv is, amit mindenki használ, de én tudok franciául, kihasználom ezt, bár nem örülnek különösebben), föl szeretnék menni a hídra, mondom. Hát te ugyan nem fogsz, válaszolják mogorván, és néznek. Nem, nem segítenek. Visszafordulok, van arrébb egy lépcső, régen volt legalábbis, megpróbálom ott.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment