máma olyan volt

Máma olyan volt, hogy mentem a metrón, és láttam, hogy beszállt a másik kocsiba, a haján nagy sapka, jó ez a nagy sapka, tetszik, csak biztos csúnya már alatta a haja, jut eszembe aztán, ezen picit elszomorodom, hogy azért hordja, mert különben már le kéne vágni, és aztán kiszálltam a Nagyváradon, és néztem vissza arra a metrókocsira, hogy ott van-e még, mert tovább kell mennie, és tényleg, ott volt, és nézett vissza rám, és akkor elkezdtem sírni a lépcsőn fölfelé, amin akkor már kezdett betűzni a nap.

Máma olyan volt, hogy elkezdte nekem mondani, hogy ezek a franciák milyen hülyék, mert az még hagyján, hogy számolni nem tudnak, azaz az egész szorzótáblát tartják a fejükben számolás helyett, de hogy egyeztetni kelljen többesszámban is a nőnemet, na nem, az már aztán túlzás, és akkor mondtam, hogy de ne, engem hagyjon ezzel békén, ezek a latinok voltak, őmiattuk van ez az egész, ők találták föl a deklinációkat, nem tehetek róla, és nem is akarom vállalni a felelősséget.

Máma olyan volt, hogy azt mondta, hogy az az én dolgom lett volna, hogy beszedjem a pénzt és megvegyem a könyvet, és akkor csak álltam ott, leejtettem a vállam, az állam tartottam, nem kezdtem el sírni, a döbbenet visszatartotta a könnyeket, és aztán a SzabóÁgi mondta neki, hogy ugyan, fejezze már be, nem is járt be decemberben, ne pofázzon, az egész november vége és a december a pénz beszedéséről és a könyvek kiosztásáról szólt, hagyja már abba. De addigra már nekem elegem lett, befejeztem aznapra az osztályt.

Máma olyan volt, hogy ment föl a lépcsőn, én néztem, ahogy megy föl a lépcsőn, és vissza akart nézni, hogy nézem-e, vissza akart nézni háromszor, és harmadszorra igazán visszanézett, és látta, hogy nézem, és láttam azt is, hogy rozsda a fekete cipőjének a talpa, és végülis ez tetszik a cipőjében. Morcos volt amúgy, meg én is.

Máma olyan volt, hogy elkezdte-e olvasni a könyvet, és elkezdte, és ennek végre igazán örültem délelőtt.

Máma olyan volt, hogy jöttek megnézni, hogy hogy folyik itt egy nap, hátha járnának ide ők is, és beszéltek mindenféle szemtelenséget meg ostobaságokat, és én arra nem tudtam vidáman rábólintani, hanem mondtam nekik, hogy maradjanak csöndben; a többiek meg, nem értem, nem olvassák el és akkor hisztiznek, hogy nem értik a feladatot, pedig háromcentis mondatokat kellene elolvasni tényleg.

Máma olyan volt, hogy én leszek az igazgató és utaljam azonnal a pénzt, de nem, ez nem én vagyok, ez nem az én hibám és felelősségem, hagyjanak engem ezzel is békén, és sírtam akkor megint.

Máma olyan volt, hogy meghintette a levegőt a kezével a szemem előtt, hogy ne bambuljak el, és beszóltam akkor, hogy hagyjon már békén, és megijedt, összekapta magát, és erre mondták végülis, hogy legyek az igazgató, de bocsánatot kértem aztán.

Máma olyan volt, hogy elkezdte mindenki előtt húzni a sálamat, hogy majd megnevel azzal, és én hiába mondtam, hogy ne, előttük ne, nem akarta abbahagyni, nem esett le neki valahogy a tantusz, és nem látta, hogy sírok megint mindjárt, de aztán abbahagyta, mielőtt az látta volna, akinek igazán nem lett volna jó.

Máma olyan volt, hogy narancssárgára volt festve a körmöm.

Máma olyan volt, hogy enyhül a levegő, jön a nyár, és nekem mindig ránehezedik ez a napos mélabú a lelkemre, mert a napfény nem engedi már az órák hosszanti acsargást, jelzi, hogy lassan igazán őszintén vidámnak kell lenni.