nem akarta fölszívni magát

Ma szerda van, a leghosszabb nap, a leghosszabb utak, úgyhogy bekéredzkedtem a kollegám, a bohó szaxis kocsijába, hogy vinne el a kapuig, ahol. Köhögött, vinnyogott a kocsi, ahogy elindultunk, hetvenhárom, mondta a kollegám, mondta ezt a hetvenhármas számot, ami azt jelentette, hogy kitart még a benzin a hídon túlra. Adok kölcsön ezrest, mondtam a kollegámnak, féltem átköhögni-vinnyogni a hídon túlra. Nem, nem kell, mondta a kollegám, és vehemenciával hajtott föl a hídra, akkorával, hogy már a kisebb emelkedőre a nagyobbról átkaptatni erőnk nem volt a kocsiban. Megállt hát a fölhajtó kétharmadán a kollegám, előkotort egy pillepalackot a csomagtartó teréből és húgyszínű benzint locsolt a tankba, kételkedtem én egy kissé közben, hogy hátha fehérbor az. De nem, benzin volt az, szép, halványsárga benzin. Sehogysem akarta az fölszívni magát a motorig, köhögött, vinnyogott tovább a kocsi, bosszankodott halkan a kollegám. Visszatolatott hát a fölhajtón a kollegám, megakasztotta a kanyar előtt a jeges hóban a kocsit, előkotort egy rozsdás machetét a csomagtartó teréből és kaparni kezdte a kerék alól a hóbuckát, hogy aztán bevehessük a kanyart. A tűzoltók jótékonyan szórták mosolyukat, egykedvűen bólogatott a kamionos. Itt már bevette a benzint a motor, rácuppant úgymond, kevéssé vinnyogott és köhögött a kocsi, bizton elkavartunk hát a tűzoltóság mellé, s az ezresemből mégis tankolt a kollegám. Elindultunk aztán, mint aki időben cammog, még arra is rálegyintettünk ekkor már, hogy a kellő kanyart nagyvonalún kikerültük – bizonyára valami nagy balesetet úszunk meg éppen, mondta ekkor a kollegám.