Úgy emelkedtünk föl, mint valami dimenzió-váltós altatásban: rövid émelygés után fölragyogtak a fények, kirajzolódtak a városhatárok és az utak, majd szürke ködbe kerültünk, melyben az égtájak megszűntek lenni, csak a fönt és a lent maradt, mint irány. Ekkor még följebb emelkedtünk, és fölöttünk a végtelen feketeségben fölragyogtak a csillagok, alattunk puha halvány felhők, körös-körül pedig olyan, olyan mélabús, fekete-fehér táj, mint a kétezeregy űrodüsszeia végén, és el is tudom képzelni, hogy úgy belemerülök. Sőt, olyan is a világ kicsit, azt hiszem. Érthetetlen, de szép.
No comments:
Post a Comment