simogatják a nagy vasakat

Tilos fényképezni a gyárban. Fényképezni tilos, tilos továbbá letérni a kijelölt közlekedőútról, tilos a lengő teher alatt tartózkodni, tilos a gépet kitámasztás nélkül beindítani, tilos a gépet a teher rögzítése nélkül beindítani, tilos a haladó gép mögött tartózkodni. A gyár napfényes, plexi a mennyezet, süt be rajta a jóisten fénye a dolgozókra, süti az olajzöld acélgerendákat és oszlopokat, süti a két, öt, tizenkét, húsz tonnát bíró, a mennyezet alatt sikló sárga darukat, az acélsodronyokat és a nagy kampókat, a padlón az okker linóleumot, a szerelvények fehérjét, szürkéjét, megkülönböztető pirosát, kékjét. Az egyes hangárban ötven ember, ötven ilyen-olyan korú, halkszavú, jóvágású férfi dolgozik, az háromszáz férfi, háromszáz jóvágási feri három hangárban és két műszakban, minden klikk szereti a saját zenéjét a saját kisrádióján, a kisrádiók ugyanúgy a narancssárga zsinórban végződnek, mint minden fesztivál, a számítógép mellett könnyed fátyolhangok, az apró csavarok részlegén a Smells Like Teen Spirit, és olyan arccal is. A szerelvényeket tényleg kézzel szerelik, nagy szeretettel simogatják a nagy vasakat, ha festeni kell, akkor is, tenyérrel lendítik a függő acélbuborékot, fejmagasságban lebeg a több tonna. Kurblizós kapcsolók vannak, ezt nem értem, motor lehet az életben rajta, a gyárban, még a méhben, tetovált izmok emelik föl, aminek föl kell csúsznia.

A transzformátort értem. A vasmag ezernyi milliméteres vaslap, mindegyik más alakú, egymáshoz kötözik őket erősen, rétegelt henger lesz az ezernyi vaslapból, így jön létre a vasmag. Föltekercselik a sárga drótokat, nagy dobon egyengetik tekerccsé lassan. Beléhúzzák a vasmagot. Összecsavarozzák – minden művelet filcszőnyeges emelvényen történik, zöld, sárga-fekete csíkos korláttal. Óriási kályhába tolják: hatalmas szoba, dupla szélességű sínpár vezet belé, benn forró, száraz a levegő, kiszárítani a szigetelőrostokból a vizet. Lazák most az alkatrészek, újfent meghúzzák a csavarokat, préselik-préselik a lemezeket nagy súlyokkal. Áll a transzformátor szíve, mint a cövek, a transzformátor szíve akkor él, ha nem dobog. Beemelik a szekrényébe. A szekrény zöldesszürke vagy kék, újabban Iránban a szürkét kedvelik. Vákumot kap és olajat, olajban fürdik életében a transzformátor szíve, úszik rajta a massza, mint az emberén, de nem dobog. Bezárva a szekrényt, kipróbálják a túlfolyást és a zárlatokat. Ha huszonnégy órán belül semmi sem csordul, szilárd még mindig a szív, kemény, mint a kő, valószínűsíthető, hogy továbbra is így lesz, huszonöt, hetvenöt évre. A túlfolyás a transzformátor esetében nem megengedett. A zárlat a legnagyobb veszély, pitvaronként nézik. Nehogy meghasadjon a fél kerület, a város, a sivatag, egy egész hálózat, a zárlat maga a halál. Ha mindez megvan, ha egészséges az árammal teli szív, trailerre vagy vonatra rakják és elküldik oda, ahol várja valaki. Egy fél kerület, egy város, a sivatag.

Kedvenc részem az impregnálás. Leeresztik a föld alá a forgó darabot, epoxi-gyantába mártják, kiemelik. Ahogy csöpög-csöpörög a gyanta a lebegő forgó darabról, úgy ereszkedik az epoxi-tartály teteje lassan, komótosan a helyére.

(Tápiószelén van.)