a paradicsom kertje vadul

Nézem a Szép Házak valamelyik tavaly nyári számát, nézem benne ezt a remek mediterrán érzésű Bauhaus-házat, és nézem a neveket: Ölbey-Ölbey. Hogy nálunk ez miért nem volt így. Hogy miért mindent külön-külön. Hogy ezt szeretném, egy nevet magam mellett, ami ő vagyok, aki én. Hogy hogyan kéne ezt. Mert nem láttam. Azazhát nagyon keveset láttam, az a kevés, az mi vagyunk, óriási dolgok, de azért egy csomó minden, hát… azok nem. És én azt úgy nem, úgy nem akarom. Hogy külön-külön. Valahogy együttebben a külön-különt is, a kitárt hűtőajtókat, az ordító rádiót, a filmeket, amiket nem szeretünk. A poharakat külön-külön, de ami benne van, hogy az a közös verejtékünkből jön. Csak semmi ne mondd el és nem is mondtam el. Semmi, semmi elhallgatott valóságdarab. Semmi sincs rendben, ha nem beszélünk róla, csak külön-külön. Szemét az. Együtt és külön-külön. Üvegpalota kell, kacsalábon forgó vár kell, a Paradicsom kertje kell. Vadul.