veszteglő üveg csónakok

Szikrázik ez a csönd, és én nem akarok meghalni. Szomorú vagyok, nagyon, mintha a tengeren lebegnék egy üveghajón és hetek óta nem látnék színt, csak a kéket, mintha a magam vége, a lábam és a karom is csak az ég és a napfény átkozott visszatükrözése lenne valahol az üvegen, a tenger színén és köztem. Sírok kicsit az üres monitor előtt este, aztán elköszönök a buboréktól, sírok kicsit az Ábránd utca szájánál reggel és beverem a fejem a zökkenő buszon. Nevetve mesélek a zöld kertben, ide-oda pakolom a bögréimet a csatornafödőn, igazán nevetek a történetemen, mert hát mit is mondjak fölöslegesen, a történetem valóban igaz és elfogadható. Fölvettem reggel a nagymamám diós nyakláncát és a vastag ezüst karperecet, hogy síma legyen a nap, és hát mit mondjak, síma is. A Bálintnál találgatok, ha teát tölt, langyosat és gejlt, akkor minden elveszett, ha édes, habzó málnát, akkor holnaptól törlődik minden, ha sárgát és hidegen pezsgőt, akkor várni kell, hogy teljenek a napok. Várni kell. Olyan a fény délután, mint a pohárban elpukkanó buborékok, veszteglő üveg csónakok.