baráccság-sütit

Már rég elhalt a hang is mögötted, hogy becsuktam az ajtót, már rég két tányérral arrébb vagyok az asztalon, amikor a jelentőségére ébredek. Te baráccság-sütit adsz nekem, egy ilyen giccses baromságot – az üvegben a lötty, az maga a kovász, szaga a kinnhagyott másnapos bor, s hogy ebben tényleg az van csak, amit mondasz, nem hiszem, legalábbis úgy csinálok zavaromban, mintha gyanakodnék. Te nem is eszel sütit, már tizenhat éve nem ettél, jut eszembe még délután, kőkemény vagy, bicikliláncos mácsó, és akkor itt hülyéskedünk egy befőttesüveg fölött, ami bűzlik, és azt mondod, az a szeretet és ehető. Ez már nekem is sok, tudod, azért tördelem a kezem és célzok alantas vicceket, amiket szerencsére nem értesz. A tálat, amibe öntöm, nem a hűtő tetejére teszem, letűnt idők káoszmorzsái rajzanak a hűtő tetején, a nagyszobába viszem, ott alszom ugye, oda viszem, hogy ha tényleg számít, hát induljon onnan, legyen esélye egészen a dolognak, az ott majdnem a lakás közepe, és azt hiszem, esélye is van, délutánra kiragyog a nap és szikrázik benne a láthatatlan eső, szikrázik benne a Munkácsy-Podmaniczky sarkán a rom, amit lefényképezek.