fél télen át az akadémiaiban

Ott ültem fél télen át az Akadémiaiban, oly igen sötét függönyök mögött, hogy végül arcul csapott a Roosevelt téri nyár, mikor utoljára kiléptem. Oly igen sötét volt ott, hogy állni látszott az idő. Át lehetett nézni a szótárak között a polcon, meg lehetett szemlélni titkon, ki ül ott. Számozott helyeken ültünk, drukkoltam rendre, hogy az ablakhoz közel, és figyeltem a rendszert a számokon. A szakadt szélű ófrancia szótár nyolc kötet, vagy tizenegy, nem tudom már, és mintha hiányzott is volna belőle, talán meg sem jelent soha. Máshogy használták a névelőket akkor, s onnan kerestem ki, hogy le, là meg li, mikor mi, részes vagy névelő tényleg. Persze, az a furcsa madár nem volt benne, egy csotrogány gólya szerepelt az egyik versben, amikor télen halad át a vidéken házsártos feleségéhez haza. Ez már a pacsirták kora után volt, s meg is válaszolódott nyomban a címben föltett kérdés. Vége a tavasznak, a nyárnak, a pacsirták elmehetnek haza, Colin orrában lázzal araszol öszvérén a fagyos sárban. Kicsit belekaptunk Rutebeufbe is, ki már versei fölé a nevét méltó büszkeséggel írta. Aztán majd Villon, de túl messzire megy az, Villon maradjon meglévő dicsőségében, én őhozzá tollammal nemigen közeledtem. Akkora könyvtár volt ott a fejemben, túlnőtt az bőven az Akadémiain, beárnyékolta egész Budapestet, és próbáltam földolgozni a problematikát, miszerint visszanyúlok 1230-ba, szemlélem a költőt, és ismét természetesen szerelmes vagyok, ismét teljesen reménytelenül, és hogy hogy is van ez az idővel. Nemigen halad előre az idő, állapítottam meg, össze-vissza terjeszkedik inkább, forrong itt a Földön és ide-oda cibál az életünkben.