a Gézagyereket

A Gézagyereket játszom. Nincs semmi bennem reggel, követem a rutint, ami a szokásos és a jó, mert ettől működik a világ, ennek így kell lennie. Eszem, alszom, eszem még, iszom egy erős teát, rakok bele orbáncfüvet is, legyen bennem orbáncfű is, fedje be a hányni készülő semmit. Fölérünk, mi van, Bori, mi? Arcjátékkal fejezem ki magam és a lehető legegyszerűbb szavakkal, káromkodom mintegy két nevetés között, beszélni nem akarok. Tudod, hogy van ez, Péter, nincs mit tenni, a tenyered viszketése semmire sem jó, felejtsd el, de kösz. Van valami olyan szerep, amiben megrugdosnak a földön valakit? Eljátszanám… Jézusom, őt játszanám, nem, nem akarnám mégsem, de ilyen szerep nincs, néznek borzadva. Oké, akkor eljátszom Ferit, ott fogok zsebredugott kézzel rágózni a lámpa alatt, nézek föl a Zsuzsi ablakába, jöjjön le a Zsuzsi, imádom őt, el akarom vinni New Yorkba és Las Vegasba, jöjjön már le a Zsuszi, hadd imádjam! Lejön, imádom, meg van lepve, amikor a jegyeket előhúzom. Döntenie kell. Folytköv holnap délután. A Gézagyereket játszom, kattogok, remegve verem az asztalt, harmadszorra tudom úgy verni, hogy a szavak súlyosabbak, mint az asztallapon csattanó kezem, egyszer véletlenül Herka Pityut mondok, annak van számomra értelme, őrjöngök és nézek ide-oda, nézek rájuk, látják, hogy vergődöm, próbálják megértetni velem, hogy a semmittevéssel teszem most a legjobbat, olyan vagyok, mint az Isten, föntről figyelek és az a jó, ha nem nyomom meg a gombot, és remeg a hangom, izzadok, táncol a kezem alatt az asztallap, és végül megértem, a Gézagyerek megérti az életmentést. Hogy ő az, és a gomb az, az a jó, ha nem mozdulnak ezek, a debil az isten.