gyilkosos

Minden este játsszuk, ellenállhatatlan a lelkesedés. A Champs-Élysées-re viszem a történetet, vagy egy zsákfaluba, dülöngél a rend őre a biciklijén, be-benéz a kertekbe, vizslatja a fészerajtót, vajon itt bujkálnak-e. Bárdolatlan szerszámok súlytanak le éjjel, a falu bolondja vigyorog. Harmadéjjelente fölkel a mágus és föltámaszt valakit. Harmadéjjelente, mert a csillagok zavarosak az égen, fölkel az őrült ártatlan, és megöl valakit. A többi éjszakán ketten ölnek, összebeszélnek. Nappal a fürkészés, vádemelés, törvényszék működik. Ám ha a gyilkos maga ellen fordítja a fegyvert! Megzavarodnak akkor az emberek. Én tudom, én végignézem a szörnyű trükköt és ami utána jön, én vagyok az elnémított nyomozó, és nem leszek láb alatt, mert aki föltámasztana, másba helyezi a szerepet… föltámasztja az öngyilkost. A másik, akit arcjátéka árult volna el, addigra a sírban. A polgárok gondolkodnak. Hárman maradnak. A legártatlanabb beszélni kezd, logikázni és elrettent az arca, amikor rájön. A tébolyultnak döntenie kell: ki győzi meg? A hideg logika? Az intuíció? Az intuíció. Győztek az ártatlanok.

Másnap kitaláljuk és fejben végigvezetjük a rendőr kutyájának, a halhatatlannak és a szerelme ellen forduló szeretőnek a szerepét a sörpadok fölött.