nivek ogre

Láva folyik fölfelé a dobokon, a monitoron. A fátylakon. Fehér vászonban a dobok, a szintetizátor-asztal, a vaslábak. Járókeret, mankó. Megpattannak a dobok. Kondulnak a szintetizátorhangok. A második sorban állok, izgulok, ezerkilencszázkilencvenhatban vagyok, a szobában kuporgó tizenhat éves, alig valaki vagyok és közben mai magam vagyok, mert fölfogom, amit látok. Ogre gyolcsban. Húzza magát a földön, négykézláb mászik a színpadon. Fölhúzza magát a keretre. A lába béna, rüsztje a padlón. Fehérbe tekerve a keze, savmarta fején maszk, a földönkívüli csápjai. A génmutált jövő varázslóján süveg. Ez kórház. Síkos a padló a hangokon, váladék, vér. Ez elmegyógyintézet. Ogre a ketrecbe zárva. Reszketnek a ketrec falai, reszket rajta a monitor. Ogre a rejtett kamerába énekel, a monitor mindezt tükrözi torzan. Az idegen földi, csonkított és retteg, ketrecben az idegen a földjén. Amerika. A varázsló füsttel teríti be a földet. A varázsló északról jön. British Columbia nem Amerika.

Csönd. A színpad üres, csak a fények.

Négykézláb másznak a színpadon. A Skinny Puppy bekúszik, ki a dob, ki a szintetizátor mögé. Magukban röhögnek, kilátszik a válluk. Csönd, sercegés.

Ogre fehérben, a térde alatt trapéz, fehér atléta. Karcsú és gyönyörű. Feketére kormozva az arca, a szeme világoskék és világít. Gyönyörű, sütött már a gyolcson át, beleszerettem a lemaszkolt idegenbe is. Színész és néha mosolyog, és negyvenhét éves. Ezerkilencszáznyolcvankettő óta csinálja. Így akarom csinálni én is. Játszani, kimosolyogni, élvezni minden nap.

A koncert után meg is mondom neki. Ott áll az EBM-diszkó közepén, kedves, feketehajú ember kockás nadrágban, mosolyog, mindenkinek gratulál, aki eljött, és van számára mondanivalóm, miközben kezet nyújtok. Azt mondom neki, hogy így akarom csinálni én is, mert így kell élni.