példálózik

Látom, már ott áll az üvegajtó mögött, bebújok gyorsan a másik ajtó mögött a konyhába, hátha meglátott. Álljak a konyhában, amikor bejön, ne én menjek ki elé. Forr a víz. Előkotrom a bögrét, lógatom bele a teát, várom a perceket, a pontot, amikor forr. Nem jön. El nem tudom képzelni, mit csinál. Kinézek az ablakon. A kollégám a kocsi abroncsait nézi, ha nem ismerném föl a mezítlábáról, akkor is fölismerném az abroncsnézéséről. Csak ő nézi meg az abroncsokat. Le is guggol hozzá.
Átjön az úton. Bejönnek, kinyílt az ajtó. Kinézek, mert még mindig lassú. Vigyorog a kollégám, örül neki, hogy itt lehet. Kinézek, még kijjebb. Kint cigizik. Cigizik. Istenem, de hülye vagyok, nem jutott eszembe. Cigizik, aztán elnyomja, végigmér, örül. Én nem tudom, hogy örülök-e, mér?
Ülünk az előtérben, festés és padtoligatás helyett arról beszélünk, hogy ha a csillagokat látva összekötődik bennünk a jelen és a múlt, akkor tulajdonképpen tekinthetünk úgy a világra és a világban egymás arcára akár, mint a múltbéli dolgok eredményére. Ez igaz. Annyira igaz, hogy egészen triviális, használni valamire nem is nagyon kell. Az én arcommal példálózik az én filozófiámban.
– Na jó, megyek hígítóért.
– Na jó, akkor én meg elindulok veled.
Pont az ellenkező irányba megyünk, elkísér. Ozoráról beszélek, meg a gyermekkori hanyattfekvős elszállásokról, hogy azokat ma is… Megmutattam neki a biciklimet. Mindenki látja, mégis, a biciklim, az egy ilyen intim dolog, ki is ült rá például rajtam kívül itt a bejárónál először, ugye (Én nem bíznék meg benne! Én meg igen. Ugye). Dühös vagyok magamra, mert nem értem, hogy ez a hiúságomnak jó, és azt húzza, vagy pont, hogy a hiúságommal húzom én az egészet. Hallgatok Skinny Puppy-t, holnap lesz.