átátlózva mindent

Aztán van például az a fiú, ha már így elkezdtem mesélni ezeket a csodálatos furcsaságokat, amik az ember tizenöt éves kora körül esnek, szóval van az a fiú, aki nem fér be a padba. Hosszú meg vékony, az igaz, nem arról van szó tehát, hogy akkora nagy a tömege és az űrtartalma, hogy neki semmiképpen se lehessen beférnie, nem: megnéztem, szemmel lemértem, hogy van a másik, a Dávid, az talán valamivel hosszabb és néhány kilókkal szélesebb, s ő mégis belefér. Ül a széken, a lába szépen az asztal lapja alatt, a könyöke a könyvön, a feje a tenyerén, idenéz, odanéz, ott üldögél nyugodtan a keretek között. Hanem emez, ez a másik, képzeljétek el, ez nem fér el sehogysem! Ha kinyújtja a térdét az asztal alatt, a cipője a szembefalat éri, miközben a tarkóját innentől támasztja! Hát ez hogy lehet?! Hát látom ám ma, barátaim, én mondom nektek, én ilyet még soha nem is láttam, egy másikkal kellett kijönniük és leülniük egy asztalhoz, én ültem annak az egyik felén, ők a másikon, és hát leült a barátja baloldalt a székre, ő pedig jobbról az asztalra könyökölt, és hosszában szépen végighúzódott a teste az egész átlóban. Úgy is a másik sarkot érte. Hát nem fér el sehogysem sehol egy ilyen hosszú vonal, hát nem tud az máshogyan lenni. Csak így átátlózva mindent.