Siettem hazafelé, mert hideg volt, a Bem moziból jöttem hazafelé, eperszörpöt ittam a Bemben benn. Elhúzott mellettem egy fiú rolleron, és a néni rámnézett, azt mondta, aszittem, ez volt a felmentő sereg. Én nem, nem hittem azt, aztán rájöttem, én lehetek a felmentő sereg, akire a néni számít, de azért a biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, hogy számít-e másra, vagy tényleg rám. Irtó nehéz táskái voltak, ilyen keretes húzókára volt fölapplikálva három, kettő meg a vállán és a kezében. Elvettem egyet, le is akart szakadni azonnal a karom. A biztonságtechnikai előírások jegyzetek, most hozták el az egyetemről a barátnőjével, viszi őket haza, mert már nincs ő az egyetemen. Melyiken? A természettudományi karon, az építkezéseken a ráeső tematikát mind ő irányította, először a vegyészeknél, aztán a fizikus-épületben, aztán meg a maradék. A férje atomfizikát tanított, nem ismeri a nevét, tanárnő? Mert én is mondtam, hogy az ELTE-n végeztem, és onnantól én akkor tanárnő vagyok. De nem ismertem. Kérdezte még, hogy szeretem-e a munkámat és építjük-e a közösséget rendben, majd a villamosmegállóban a kezembe nyomott egy csokit, nem prémiumként, hanem tényleg nekem akarta adni, mert nincsen unokája. El is fogadtam én, aztán bedobtam itt a gondnokék postaládájába, hátha ők jobban szeretik a mazsolás csokit.
2010/09/06
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment