nem belékötni, hanem

Úgy kellene könyökölni a márványasztalon, mint a leomló hajnali pára, rózsaszínűn és puhán, és nem megijedni a nagy kék szemétől, ami két apró virágos hal, nem előrántani a késeket, amikor ő ijed meg tőlem, nem belékötni, amikor az időtlenségről beszél a szememben, hiszen nincs igazam, ezen dolgoztam, az időtlenségen a szememben, nem belékötni kéne, hanem belé kéne szeretni, hogy ne én legyek a márvány, hanem az asztal, koccanjanak azon a borospoharak, koccanjanak az asztallapon és ne a fogamon, ne a fogamon és ne a fölhúzott jobb szemöldökömön.

Megvárom, míg elmegy, hogy ne én mondjam, hogy menjünk, és a rozéban sírvafakadok.