hogy tartsam össze

Leülök mellé, azt hiszem, így volt, leültem, vagy zenét válogattunk, zenét válogattatott velem, igen, Mark Ribot-t akart és magyarokat egyáltalán nem, én beraktam még pár Bauhaust meg mindent válogatás nélkül, aminek tetszett a neve, mert alig ismertem ki magam a könyvtárában. Olyan közel akartam kerülni, amennyire csak tudok, hogy azért ne látsszon, de már legyen egyértelműen közel és sötét. Sötét is volt, meg hideg padló, meg a vetítővászon fényei, azok voltak összesen a minden fények, aztán táncoltunk is, végre, úgy, mint egy éve is egyszer, el is felejtettem már, milyen volt az, de persze nem felejtettem semmit, ott folytattuk, ahol tavaly megharapott, valaki, akivel táncolni tudok. Akarok. A szorításokat, amiket ejtett rajtam, néha egészen lágyan engedtem el, és nem tudom, hogy használt-e ez neki vagy hazudott, amikor maga is belesimult, azt mondta, egyetlen dal van a világon és ez az, de hazudok, hazudok, hazudok, aztán azt, hogy hazudni nem akarok. Hazudni nem akarok, hazudni soha nem fogok, hány éve is hoztam ezt a döntést, ejtett állal ültem mellette, hát hogyne, hazudni nem fogunk, akárki csinál akármit, mert szétesik a világ. Nézd, Bori, nem látod, hogy esik szét, hogy szétesik a világ?! Nem igaz, hogy nem látod. De látom, és nem tudom, mit tegyek, hogy tartsam össze a mindenséget, rámbízta azt, és hogy én ezt meg tudom-e tenni. Vagy mit jelent, hogy összetartom azt, ezt a széteső világot, más is kért már ilyet, két embert szeretek, mondom neki, és te vagy a másik. Te tiszta vagy, Bori, könyörög nekem, imádkozzam meg ilyenek, szorítja össze a két kezemet. Reggel ki kell rakni, el kell indítani, én szoktam másokra vigyázni, nem, nem baj, most én vigyázok rád, kirakom, nagyon búcsúzunk a kapualjban a havon, emelkedik az égen a kék, a szemében is a kék a szürkületi hó, elbúcsúztatom a kanyarodó féklámpát fél tekintetemmel, félek, aztán bezárom a kaput, megtalálom a megfelelő kulcsot és a kinti villanykapcsolót, és már reggel van, a metrón a virág az ölemben, mint egy baba, illatozik a karomban a metrón, a villamoson, fehér az egész város, röhögünk a Verával a villamoson, micsoda rejtvény volna ezt a vak panorámaképet föladni, ikszelnék be az Országházat és a Szabadságszobrot a megfelelő helyen, a Vera leszáll, én nevetek és sírok, leszállok én is, hazaérek és vége.