megyek, fölszállok a tizennégyesre

Úgyhogy ma is, mint minden este, fölülök a nagykörúti villamosra, megyek három megállót, ott leszállok, nem szállok föl a metróra, mert egy megállóra nem mozgólépcsőzőm le, majd föl, és különben is, nincs kedvem a kékhez, hanem gyalogolok, és akkor fölszállok a tizennégyesre, leszállok a három F-betűs utca után, ha nem tévesztem el, és alszom a nagy csöndben. Aztán reggel meg rohanok vissza vagy valamerre. De mégis jobb úgy, a csöndből és a házi napsütésből rohanva, mint eddig bármelyik reggelen máskor. Soha, soha, soha többet nem fogok már itt ébredni, és még mindig nem hiszem el.

[Az utolsó este, amikor elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó, amit itt töltök, az utolsó éjjel és az utolsó reggel, az az volt, amikor fél tizenkettőkor eszembe ötlött a rémület a kocsmában, hogy reggelre szekrényt kell pakolni. Szerencsére kedvesek voltak a srácok, úgyhogy miután kifordítottuk mindkét szekrény mind a négy sarkát, az ágyamon ültünk, cigiztünk és söröket ittunk, és soha többé nem fog zavarni itt már a füst után maradó gyomorforgató métely, arra gondoltam. Arra gondolok most is. A füst, meg a sötét.]