megkér rá, hogy hagy

Azt mondom neki, már kivilágosodott ekkorra, hogy egyszer valakinek, aki végül meg is fogadta, azt mondtam, hogy éljen szabadon, a saját akarata szerint, de ne jelentsen semmit, hogy én most neki is ezt mondom, mert én nem tudhatom, hogy kinek-kinek hogy jó, és már attól is rosszul, egészen elanyátlanodva érzem magam, hogy nekem efféle kérdéseket föltesz.

És akkor végre abbahagyja a hosszú ideje tartó marcangolásomat és csavargatásomat, ami valóban fáj már, és elmondja, hogy volt. Hogy vele hogy történt. Variációk egy témára, gondolom magamban, micsoda egészen más megoldásokat találni arra az ereje teljében érkező spermiumra. Egy hétig ivott, nem egyszerűen, és ha ő azt mondja, hogy nem egyszerűen, akkor az valóban nem egyszerű ivás volt. Egy hétig ivott, aztán bólintott, hogy jöjjön. Mit volt mit tenni. És persze legyen aztán tesója is, a fölkelő Hold.

– Látod, milyen, valaki szeretne gyereket, valaki meg nem. Valaki évekig vár meg küzd, mire végre lesz, valaki meg… – teljesen őszintén keményednek meg a torkomban az izmok, teljesen őszintén fordulok el tőle, hogy ne lássa, lássam csak a fényt az ablakon.

Aztán összeölelkezünk, megkér rá, hogy hagy, milyen jó vagyok ebben is, persze, jó vagyok ebben az ölelésben, de ekkor már nem magamra gondolok, hanem az egész tragikus játékra, ami a világ, amiben minden színész lehanyatlik minden jelenet közepette legalább egyszer, aminek a közepén akkor mi vagyunk éppen, és ez ennyi, ezzel nincs mit kezdeni, ez van, és menjen már haza, mert a fölöség átlát a falakon, csak vállat vonunk és biggyesztjük a szánkat, magát láthatná ott, de mi halljuk azt is, amit beszélünk, és az ennyi, azzal nincs mit kezdeni, az van, és akkor megköszöni nekem az ölelést és hazamegy, én meg megnyugodva lefekszem a fotelba aludni.