világoskék és sötétzöld

Világoskék és sötétzöld. Kapom ezt a kesztyűt a 61-es megállójában a Moszkva téren, azt én föl ott alig fogom, hogy honnan és miért, megköszönni is elfelejtem, azt hiszem – a téren caplatva fölveszem, és akkor lassan, nagyon mélyről megmozdulnak bennem a színek. A kék és a zöld. Emlékszem, amikor tanultam a színeket. Az ember először megtanulja, hogy van a piros és a kék, és ilyenre színezi a gyerekek ruháit a rajzokon. Aztán azok az indián karkötők, amiket alsóban csináltunk. Rózsaszín lehetett az első és kék, vagy ciklámen, a piroshoz közel. És akkor kutatni kezdek. Honnan az a világoskék és a sötétzöld? amire úgy emlékszem, hogy egy új világ nyílt, amikor a színeket tanultam? Nézem a Vilma jegyzetét az egyetemen, kék lapra ír zöld tintával, pont ugyanolyan. De nem, nem, én sosem írtam kék lapra zöld tintával. Aztán hazasétálok, és eszembe jut a második indián karkötő: az volt sötétzöld és világoskék. A második. A mély, tavaszi mező, ráborul a tiszta, üveges ég. Otthon csináltam, otthoni fonalból, ami az anyukámnak volt. Egészen más, mint az iskolában. De megvan, megvan, ez a következő lépés, az, amikor tágabb lesz a látókör, az univerzum, az, amikor az ember biztossá lehet benne, hogy immáron sokkal többet szabad, hát az, az volt az, a sötétzöld és a világoskék.