Száradó kalász a haja és soha nem gondoltam rá, hogy belészeressek. Örültem, ha megláttam, mert olyankor ott lobogott körülöttünk a nyár – fehér és narancs anyagokba lengén öltözve jártunk, lábunk mezítelen a homokon. Tüzet raktunk csöndben a szabad ég alatt; szelíden köhögött, ha leállni készült, a motor. Most tél van.... Szürke és olyan otthonos a kabátja szövetén az éjszaka – maradok.
*
Így történt akkor. Maradtam-e? Ideig-óráig. Ideig-óráig azt képzeltem, le tudok ereszkedni a barlangokba, föl tudom kavarni a sivatagot. Most megint tél van és eleredt a hó. A hó áldás. Maradok szemléletesen.
No comments:
Post a Comment