talán most sem

Abban a konyhában, nagyon-nagyon régen, pizsamában mentem ki reggel, hétfő vagy kedd reggel volt, abban a konyhában, ahol az asztalon megfojtottuk volna Bint (Ich bin Bin, eine kleine weiß Mäuse) egy csésze omlós, sárga mézben a kiürült üvegek közötti mocsaras pályán, kimentem és azt mondtam, hogy szerelmes vagyok beléd, ő pedig azt mondta, hogy én pedig nem, majd a csészébe meredt és elhallgatott, és én akkor bementem, és ahelyett, hogy a borosüvegeket végigcsapdostam volna a falakon, végigrohantam volna az Urbanstrasse deres kövein üvöltve és sírva, az Urbanstrassén, aminek a végén egy redőnyre fölfújták, hogy Sexisten raus, a szexistenek takarodjanak haza, ahelyett akkor elkezdtem viselkedni, és a szerdai napon már rendben is volt minden, valami izét főztünk a fölhalmozott üveghegyek között, és szokásosan mosolyogtunk, sőt eljátszottuk aztán a maradék kirótt pimasz játékainkat, és azóta zakatol, fölbukkan néha az az üvöltés, ami végigpihegett csöndben a Moldva völgyén a kölcsönkért nyugiban, fölbukkan egy-egy korty lenyelt borban, fölbukkan, de rendszerint csak egy vinnyantásra futja, és elalél évekre újra. Nagyon-nagyon régen volt ez abban a konyhában, nagyon-nagyon régen. Talán igaz sem volt. Talán most sem igaz. Vagy az.