vadregény

Pénteki speciálom az asztalon egy leffe, barna leffe, a barna lefféből bársonyosan tekereg elő az éjszaka a maga bújával és bűbájával, én a bajra és a bűbájra is készültem, kérem, engem nem lep meg már semmi, semmi, semmiféle fogak között, szemsarkokba beejtett szavak, sem az udvarias köszönésed, sem a fényes és hivalkodó ruháid, én a kék pólóm egyszerűségében ellentételezem, mert máma esélyem sincs, tudom, ki van az a sarokra írva, a sarkon két árnyék, rá van az egyikre ezüsttel verve a rock and roll, két megkedvelt sziluett, ahogy átkarolom a nyakad, hogy tudom még szeretni a tenyeremben a nyakad, kérek egy cigit, veszek egy cigit, vissza ne szokj a dohányzásra – köszönöm, köszönöm, emlékezni fogok az aggódó hangsúlyodra, ahogy ezt mondtad, és észben is tartom majd, igen –, az sem lep meg, ahogy megütköznek rajtam a csillapítónak szánt szavaid, most az egyszer mintha nem tetszene mégsem, amire készülök, én a lelkesedésed kérem, hogy úgy szeress, hogy közben elmegyek, el kell mennem, tudod, az életem múlik rajta, és egyébként is, te kéred aztán tőlem a bocsánatot, hogy hányfelé figyelsz, kiúszom én a csápjaid között, át, át, mert van hova mennem, a körúton szegett vállú sorstársak vagyunk, sajnálom annak a fiúnak a busa szemét, az van beleírva, hogy önmaga is talány, de édes ez a lány, édes, valóban, hazamennék magam is a pöttyös szoknyája alatt, és fényesek, ragyognak a lányok, két viduló diszkógömb, ami a pincében fogad, sziporognak elő az ujjukból a hangok, a könyv, a könyved én elolvastam, tetszett, ám levágtad kegyetlen annak a nyomorultnak csuklóból a kezét, a többivel nem volt bajom, tetszettek egyébként a történetek a mályvaszín falakon, és hogy örültél te ennek, no lám, hogy féltem és terveztem megszólítani téged emiatt, és a barna leffe, a barna leffe hipp-hopp, kiszivárogtatta, de meglepődöm azon, ami most következik, én még mindig vele álmodom, én még mindig, és úgy tudom, elmondhatom, hogy némileg téged hibáztatlak, hogy úgy alakult azon a karácsonyon, nem tudom, mit szólsz most ehhez, de gratulálsz az elkeseredésemhez és mosolyogsz, mosolyogtok mind a ketten, ifjú apa, mosolyogsz, és aztán táncolok veled, visszaviszel a Fészekbe az időben, az jut eszembe, de nem mondom közben, az jut eszembe, amikor úgy táncoltunk, hogy megtapsoltak aztán az emberek, gyönyörű volt az, ünnepélyes pályaudvari érkezés, kiegyenlítődtünk, és most hálás vagyok, hálás vagyok neked, mert az élet egy regény, és tulajdonképpen minden kötet vége egy-egy happy end, köszönöm, ez nagyon régen volt, nagyon régen volt, amiről most beszélek, de ti értitek végig, és ezt a boldogságom elkeseredett pillanatodban neked átadom, megtehetem mostmár, na látod, erről beszélek, mondod, hát persze, hát persze, hogy megcsókolom a pincében az arcod, ne légy, ne légy te sem annyira elveszett.

A körúton tekerek e sok vadregényi száltól hanyattba taglózva, a gonzón gondolkodom, az alkohol és az elkeseredettség semmi mást nem enged, csak a szavak kínlódó, erős folyását, hát persze, megértem ott Hunter S. Thompsont, és közben Budapesten vagyok, a valóságban vagyok, nem veszhetek el, nem veszhetek a történetekbe bele és az éjszakába, utánam sikít fellendülő karomnak egy hang, szeretnek engem, én is szeretlek téged, titeket, magamat, mindannyiunkat, mind, szeretem az éjszakát, a könyvtárba illő csomópontokat, a nevemre hallgatok, szeretem a nevem, Szia Bori! – sikít az éjszakában a hang, és ennyi, ennyi az este, ennyi az élet, ennyi most ez a több száz millió fejezet.