a szeretőm arca

A szeretőm arca ismerős és egyben ismeretlen. Nem ismerem a napfényben gőzölgő kávé fölött, nem ismerem, ha borul a hamutál vagy kiborul a bili. Nem ismerem, amikor letörik a fékkar, nem hallom, ha szentségel éppen a híreken. Mindezeket így, az orrom alá dörgölve, nagyító tükörből nem ismerhetem. Ismerem mégis, mert hallom, mert elmondja a gőzölgő kávét, a letörő fékkart, a hamutálba boruló híreket, zanzában ismerem meg ezeket mindig, harmadnapon.

A szeretőmet, ha ott van, akkor szeretem. Nem teszek elé próbatéteket. Azt a királyfiaknak tartogatom. A szeretőm nem a királyfim, bármily szívszaggató is a pacsirta dala, a szeretőm azután dolgára indul. Nyitott kapumba ki, hogy visszavárjam, este nem állok, hogy nyitva van előtte, azt nagyon jól tudja.

A szeretőm nem jön, ha nincsen kedve hozzá. Ha követelem, összezördülünk. Ha igaztalanul ellentmond nekem, én is elhallgatok. Megtanultunk nem játszani ezzel, mert eljátszani ezt csak egyszer érdemes. Többé-kevésbé igazat mondunk, a hazugságokat régről ismerem, és csak elhúzott mosollyal nézem, mint a vásznat a moziban. Az én szeretőm ne hazudjon nekem. Hazudjon másnak és főleg önmagának. A hazugságokra, ha kedvem tartja, figyelmeztetem, ha nem, hát hallgatok. Ha kedve van hozzá, okulhat belőle.

A szeretőm szavain én is okulok. Mi másért fordulnék hozzá?

A szeretőm számos arca ismeretlen, de a története hosszú és érdekes, a szeretőm története sokszor az enyém is, hallgatom és beszélem, néha fájlalom kicsit ezt a történetet.

A történet hosszú és érdekes, és ha egyikünk úgy dönt, egyszercsak vége lesz.