június másodika, nyár

Június másodika, nyár van. Idén ilyen hűvösen és nyomottan kezdődik a nyár. Harminckét és egynegyed éves vagyok, túl mindenféle megdicsőülésen és buktán. A bukták átveretések és bukások a fényekkel turbózott, nagyon nagy hegyről, amiről számos ízben kiderült már, hogy kártyavár. Az átveretések az ajándékok, melyeket sunyin, a megszabadulás kedvéért adtam könnyek közti bölcsességekbe csomagolva. Az ifjúkori emlékeim is majd tíz évesek. A gyermekkori emlékeim szépek volnának, ha nem lengené be őket egy sárgás organza fátyol, a depresszió. Tisztánlátónak kellett volna lenni, és sokkal bátrabbnak gyerekként, dehát ez nem így volt. Csodállak téged, mert neked ez megy, te dühödben inkább szétvertél egy szekrényt a folyosón. Én csak ültem bután, elhittem, hogy én vagyok a rossz, és reménykedtem, hogy majd kiderül, hogy nem. Igaz, így sok fölösleges arcra eséstől végül megkíméltem magam. Az arcraesések nem a padlón történnek, őrjöngés és sivítás helyett manapság csöndben nyelek, ez jár ki a felnőtt embernek. A szívem egy megtépázott halászháló. Ki s be úszkálnak rajta a halak. Hadd úszkáljanak. Némelyiket meg is siratom, óbégatom a sötét eget ezerrel, aztán kinevetem a magam és az ő ostobaságuk, mikor hajnalodik, mert nem is gondoltam soha olyan igazán komolyan. Elmúlt rég a vadászösztönöm és a vágyak pezsdítő ereje. Harminckét és egynegyed évesen még mindig kíváncsian firtatok, de már tudom, hová ne nézzek. Érdekel az űr, a sivatag és a korallok, aki e csodálatos dolgokról őszintén beszél, térdremegve hallgatom és talán értékesen. A hétköznapi őrület érdekel és a parti föveny, ahol a homokba és elveszítve mindent csak magunkba harapunk; a börtön, ahol önmagukon kívül semmit nem jelentenek a kimondott szavak, mert az a végállomás; a Csendes-óceán, ahol véget érnek a csaták. Nyár van, hűvös és sallangoktól mentes, és imádkozom, hogy csak önmagukért teljenek ezentúl a nyarak.