1. Önarckép

Hány tükörben láttam már magam. Láttam pufóknak, vöröslő homlokkal, sírva, nem fogván föl, hogy az én vagyok. Vízszintesre nyírt frufruval, mosolyogva, mert a pólómon a mackó talpával már föléri az asztalt, és az azt jelenti, hogy elérem a leszállásjelzőt a buszon. Láttam elszontyolodva, kitolt alsó ajakkal unottan, láttam reménykedve, hátha mégis lesz belőlem valami. Láttam a kislányt, aki a kormos tenyere nyomát évekre a fehér falon hagyta, láttam a megdöbbenőt abban a konyhában a hosszú út után, láttam az önteltségébe burkolózó menekültet, a füllentőt, a történetekkel kérkedőt, a könnyeket a nyakán pergetőt. Láttam a némát, a nagyhangút; a kapaszkodót, a szállót. Láttam magam ezer arcokon, ezer tükrökben, mindig magam voltam, és nem adtam meg sohasem teljesen magam.
Látom most is. Tartod ezt a csorba szélű, megviselt tükröt, amibe oly nehezemre esik fölemelt fejjel belenéznem. Igyekszem eltakarni az arcom, a szemem, mert nem veszed le a tekinteted rólam. Te ezt nézed. Ahogy a tükörbe nézek. Ahogy félek, hogy előtörnek az üvegből a napsugarak.