5. A magasból

Akkoriban nem létezett az idő. A tér is alig. Ültem a magasban, és néztem az embereket. A születésüket, a sírásukat, a sírukat. Az ötpercnyi mosolyaikat, a torkukból föltörő tobzódásokat, a legyintéseket; az ágaskodó, majd gyáván behúzott farkakat. A mámorok szegélyén függő napjaikat. Megcsodáltam a π-t hosszan számolókat: több napot töltöttek a számokjegyek fölírásával, mint ameddig a végtelen kígyó tart. Együtt nevettem a részegesekkel, a koldusokkal, a mezítlábas álmodozókkal, kigúnyoltam a kétes erejű őröket. Elborzadtam a vérhasjárványok és az ifjúkori demencia terjedése láttán. Meg akartam érinteni a hajuk tövén a nőket. Herceg legyek vagy a sarokról a Feri? Ezt kellett még eldöntenem, és elindulhattam. A vigyorgó démon markába hajítottam a kulcsot, és alázuhantam.

Zuhanás közben megfogadtam, hogy nem fojtom el a kiáltásokat. Acsargó őszinteséggel harapok rá a hazugságokra, és az emberek arcába dörgölöm őket. Van, hogy szándékosan megzavarom magam. Nem számítottam ennyi átverésre és mocsokra. A számításra. Eldobom magamtól a számokat, hiszen tudom, hogy valójában nincs tér, sem idő. Egyedül az istenség számít, akik együtt, a homloklebenyeinkben, a világító bogarak hátán és a tengerekben vagyunk.

Az angyalok az angyalok földjén ébrednek újjá. Akárhová megyek, viselem a számot a karomon. Hátha összefutok az égijeimmel. Ha nem, hát a farzsebemben vannak az ecsetek s a szavak.