Lerugdalom magamról a takarót. Összeizzadtam a pólómat már megint teljesen, napok óta ez megy: zavarosakat álmodom, és reggelre ebben a lucsokban kelek. Kibotorkálok a fürdőszobába. Az ajtónál megszédülök, az ajtófélfába kapaszkodva próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Miért ver az isten, mikor lesz már ennek vége…! Vissza a szobába gyorsan, tisztasági betét, bugyi, oké, nem áztam át teljesen. Egy pillantást vetek a lepedőre, az sem olyan… Három éve… és mennyi van még hátra! Nem kérdeztem anyát, de neki is még tart. Egy örökkévalóság… s addig? Befejezem valahogy az iskolát. Ha hagyják. Ha kibírom, ha bemegyek minden nap. Oké, ma bemegyek. Bementem a múlt héten is. A jövő héten is be fogok, de aztán… nem hiszem, hogy három hétnél tovább bírom egyhuzamban. Kell valami. Mindegy, valahogy befejezem. Később jobb lesz, tizenegyedikben már legálisan ülhetünk a Kreolban, ihatjuk a kávét minden délután, és én ott fogok ülni a Zsombor mellett, aki addigra rájön, hogy… szóval egészen jóban leszünk, írok majd neki egy verset, kiteszi a szobájában az íróasztala fölé. És aztán érettségikor összejövünk, ő a filmszakra fog járni, én meg franciára vagy esztétikára, és délután eljárunk valami filmklubba, aztán gyerekünk lesz… vagyis nem, előbb lediplomázunk, igen, mind a ketten, addig nem esem teherbe, mert szerencsém lesz, de a diploma után már lehet, a Dohány utcában fogunk lakni, narancssárga függönyöket rakok majd fel, és integetek a Zsombornak minden reggel, amikor a filmgyárba indul, onnan fogjuk nézni a kis Márkkal vagy Antóniával, hogy hogy szedi a lábát a Dohány utcán végig az apjuk. …ha addig ebbe bele nem halok.
– Anya! Nagyon haragszol, ha ma itthon maradok?!
No comments:
Post a Comment