5. örvény

Talán mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt elindulni vele. Eltrécselünk, eszmét cserélünk néhány fontosnak tűnő, az évek során lassan elenyésző dologról, kikérdezem, élvezem, jegyzeteket készítek az életéről, majd továbbállok. Voltatok már így, nem? Azt hittétek, felfaljátok hamar, mint egy kisregényt, átrágjátok magatokat a fejezeteken, aztán becsaphatjátok szépen a lapokat. Hát fiaim, tévedtetek. Tévedtem. Próbáltam én sokáig becsapni magam – olyankor úgy tettem, habár elhittem magam is, hogy ez lehetséges, szóval emeltem olyankor a kalapom, és kiköltöztem a szobából. Beadtam a kulcsot. Általában az éjszakai portás az, akinél kitöltöttem a kicsekkolós lapot. A szokásost? kérdezte olyankor a portás, nem tudom, talán a kalapom karimájának a homlokomba húzott mélységéből látta meg a távozási szándékomat. A bőröndöm összecsomagolva állt már az ágy mellett, hisz csak reggel indultam. Nehezen, lázálmosan aludtam ilyenkor, reggelre gyűröttebb arccal ébredtem, mint az összeizzadt ágy. Még a reggeli terítés előtt kiosontam a főbejáraton, szívtam magamba a rámzuhanó hajnalt. Anyámhoz mentem ilyenkor haza, vagy délre, végiglátogatni a régi cimboráimat. Pár nap, egy hét, egy év… egyszercsak megint a felé tartó vonaton találtam magam. Aláírtam a portán a szükséges papírokat, megsimogattam a lakkozott kulcstartót a tenyeremben. Általában a szomszédos szobát kaptam. Lehajítom a bőröndöm az ágyra, és a falhoz lapulva fülelek. Előbb-utóbb meghallom, ahogy kattan az ajtaján a zár, nyikordul az ágyában a rugó. Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna ott. Hogy elindult volna valahova. Várni fogok rád – csúsztatott be egyszer egy papírcetlit az ajtóm alatt éjszaka. Hogy honnan tudta, hogy indulni készülök, nem tudom. Majd egyszercsak hívni kezdett. Gyere velem – mondta. Zavartan nyomkodta a csikket a hamutartóban, és én a szövetnadrágja szárát néztem. Feljebb nézni nem mertem, ahogy a kulcscsontja kibújik a fehér trikóból. Őrültség – mondtam. Mit is tudnék kezdeni veled? De tovább erősködött. Együtt kell mennünk, összetartozunk, így mondta. És egy hét múlva elindultunk. Most itt kattogunk, zakatol velünk a vonat, a semmi közepén át az aranybányába tartunk, tud ott valami melót, ami nekünk való. Elnézem a barna fürtjeit, ahogy az ablakon kihajol, és elégedett vagyok. Igaza volt. Ott hordja a farzsebében a szabadságomat.