a nyírfák törzse

Aztán Nagyezsda elmélázik, a szék támláján szétterül a válla, és a mennyezetre néz.

– Eszembe jutnak a régi szép idők mostanában, Kátya. Amikor még énekeltem és tapsoltak nekem, és olyan volt a lábam, mint a nyírfák törzse a Bergy partján, hajlékony és fehér. Nem törődtem akkor a múlandósággal. Most meg minduntalan azzal törődöm.

– Mesélj azokról az időkről, Nágya! – Jekatyerina a pult lakkos tetejére könyököl, a tenyerébe támasztja a fejét, és fátyolos tekintettel méregeti Nagyezsda arcát. Kislány korából emlékszik még a szőke dámára a színről, de aki most a színház büféjében szolgálja ki a hölgyeket és az urakat.

– Kitűntem akkor is a többiek közül, ha csak a nézőtéren ültem. Az első sorban, oda vitt éppen akkor valami ficsúr, hát nem is emlékszem már, hogy ki lehetett az. A színpadon valami erdei jelenet volt, az úr és a szolgája keresték nagyban a kiutat és az elhullajtott gyöngyöket az úton, amikor a nagy kutakodásban a szolga, valami Szilaj vagy Szálas, meg találta érinteni a térdem alatt a lábamat. Csak éppen hogy, a mutatóujja hegyével bökött oda, de nekem már az elég volt, hogy megjegyezzem örökre azt a pimasz arcot. Számon is kértem az előadás után.

– Nágya! Számonkérted? És? Hogy óhajtotta rendbehozni a dolgot? – Jekatyerinácska arca vérvörösen piros, ahogy nevet.

– Nos, Kátyám, sehogy. Ő mindig így kutakszik az erdőben, mondta, és hogy igazán egy fiatal nyírfa törzséhez volt hasonlatos, amit látott, azért nem átallotta megfogni. A törzset arrébb lökendő. Hittem is, meg nem is. Azért büszke is voltam.

– Elhiszem azt, Nágya. És? Mi történt aztán? Találkoztál-e még a vakmerő szolgálóval a színfalak mögött?

– Nem találkoztam én, Kátya, nem. Tudtam, hogy otthon a gyereke és a felesége várja. Dehogy kerestem fel, isten őrizzen engemet attól.

– Na, de mégis, csak egyszer, véletlenül…

– No jó. Egyszer láttam még, a Bergy partján sétált. Megismeri a lábamat, mondta. Meghív szamócázni, tette hozzá aztán, de én elutasítottam. Hát mégiscsak nem volt többről szó, mint egy fehér, fiatalos lábról. Megöregszik az majd, és nem fogja már aztán annyira szeretni. Szamócázhattam én a barátnéimmal kedvemre, nem kellett hozzá holmi zavaros helyzetű színész.

– Sajnáltad egy kicsit, valld be nekem, Nágya. Egy kicsikét sajnáltad azért.

Elmosolyik Nagyezsda a csillogó bárpult fölött és a színházi büfé pókhálós sarkára réved.

– Sajnáltam, hogyne, cukormázas Kátya, hát hogyne sajnáltam volna. Nem volt az enyém, és ilyen áron nem is lehetett.

Belefúródik a sarki pókhálókba a Nagyezsdáé mellett mostmár Jekatyerina tekintete, és ő is az időbe réved. Ám ő inkább a kusza jövendő, mint a rég elmúlt múlt felé. Ez már csak így van.

alekszander szergejevics puskin

– Úgy, szóval hogy is hívják azt a rejtélyes alakot, aki a házad előtt dühöngette a minap a motort, Kátya? – Nagyezsda épp a poharakat törölgette a pult fölött fényesre, amikor a bárba bevetette magát Jekatyerina. Kis ideig az időjárás vészes dühöngéséről és a Bergy színének sárgásszürkére változásáról beszéltek, majd annál sokkal komolyabb témákra tértek. Jekatyerina arcát elfutotta a pír, amikor a szíve legújabb kedvenc szólamára eshetett végre valahára a szó.
– Puskin. Alekszander Szergejevics Puskin. Így hívják. – A pulton megkoccantak a poharak, pedig Nágya még nem is ejtette rá ámulatában a kezét. Egészen elvékonyodott a hangja, ahogy föltette Jekatyerinának a kérdést.
– Hogy hogyan? Kátya, te megőrültél?
– Nem, Nágya, én nem…
– Kátya, hát szakadjon rám a mennyezet, ha azt az alakot a Volgájával Alekszander Szergejevicsnek hívják. Zárjon be a színház, ne érje többé a színpadát láb, ha ez így van.
– Pedig így van, Nágya.
Ám meg sem rezdült, nem szakadt le a két dámára a plafon. Hiába csóválta a fejét ide s oda Nagyezsda, Jekatyerina arcán egy bizonytalan rándulás sem tűnt föl. Márpedig akkor tovább kell faggatózni, mese márpedig nincsen.
– No, jó, és… mit csinál ez a nagynevű autóversenyző, drágám?
– Napilapot szerkeszt.
– Édes cukrocskás Kátyám, milyen napilapot szerkeszt ez a te nagyszerű udvarlód ezzel az igen fennkölt névvel? Tán csak nem valami vezető híradós Moszkvában? Mert én ugyan sohasem hallottam még róla.
Jekatyerinácska fészkelődni kezd a vörös bársonyhuzaton.
– Nem úgy van az, Nágya. Csak egy kis helyi lap másodlagos szerkesztője itt, Novoszibirszkben. De ne törjön le tégedet ez. Az sem, hogy nem olvastál még tőle semmit. Neki márpedig igen nagy tervei vannak!
– No, meg is hiszem azt. És miféle tervek?
– Hát olyanná óhajtana válni, mint nagy névadója, Alekszander Szergejevics Puskin!
Akkora elánnal vágta ki ezt a szólamot a szép Jekatyerinácska, hogy ha eddig nem is, mostmár a blúzfodrok is gyanúsak lettek Nagyezsdának az ő selymes, fehér nyakán.
– Te, átversz te engem. Névadója? A nagy Alekszander Szergejevics Puskin? Keserű mézes Kátyuskám, hát minek nézel te engem? Vagy inkább… valld be nekem őszintén, minek néz téged ez a fickó? Ez a Puskin? Hát nem lehet, hogy csak a te szemedben óhajt ő olyan nagyszerűvé válni, azért játszik efféle kölcsönzött néven?
Ekkor bizony Jekatyerina szép fehér nyaka rózsapiros lett, és rózsapiros lett fölötte az arca is. Remegő kezével kis híján kiönti a frissen portalanított fenyőfa pultra a vizet.
– De Nágyácskám, drága édesem, hát tudod, hogy nekem mi a gyengém, hát úgy tetszik az nekem! Úgy szeretem én a meséket, amiket ezek a nevek jelentenek nekem! És hát, végülis mégiscsak egy név! Amúgy meg kedves, nagyszerű és…
Lecsapja erre már Nagyezsda a rongyokat. Erős lándzsákat halmoz föl a szemgödre mélyén, és azokat mind egyesével Jekatyerina homloka mögé, az elméje pajzsába döfi.
– Egyet jegyezz meg, epermázzal körüldíszített Kátya. Azok a férfiak, akik nem a saját nevükön élnek, egyek bizony azzal, amit itt látsz. Nézd a jelmezeket, nézd a maszkokat! Mindegyiket csak kitalálta valaki! De egyet mondj meg nekem: mikor voltak ezek egyek azzal, aki magára ölthette őket? Mikor? Hát sohasem. A hangok, amiket játszottak a szónoklataik közepette, szintén valahonnan máshonnan jöttek, de nem az ő kürtjeik szóltak. És legutolsósorban, de a legfontosabbként ezt jegyezzed meg, drága leányom, hogy a szájukat a színen elhagyó szavak, azok sem voltak soha a sajátjukéi. Hát kívánom neked, szegény, avas dióval meghintett süteményes tálka, hogy menj, és kérdezd meg ettől a legénytől a valódi nevét, és óhajtsd, hogy azon mutatkozzék, vagy keress magadnak valami becsületesebb embert. Még hogy elhiszünk mindenféle mesét, de szép is volna az. Hát ki hitte volna!
És akkor Nagyezsda is a pult mögött leül, tölt magának egyet a forró teából, a vodkásüvegre éppencsak ránéz, és falni kezd egy hatalmas almás süteményt.
Látván az asszony halántékát lassan ereszteni, a remegő Jekatyerinácska az öléből felnézve így szól:
– Tudom ám én az igazi nevét is, Nágya. Ha akarod, elmondom most neked.
Nagyezsda fölemeli az egyik szemöldökét.
– Úgy hívják, mert nekem azért találkozásunk napján megmondta, úgy hívják, hogy Pjotr. Csak a hírnév és a siker kedvéért nevezteti magát Alekszander Szergejevicsnek. Azt az emberek könnyebben megjegyzik, és könnyebb volt úgy bekerülni a laphoz. De megígérte nekem, drága egyetlen Nágya, hogy amint a karrierje már kellő hőfokra emelkedett, úgy ő azt a kölcsönnevet azonnal le fogja majd vetni. Csak el kell, hogy teljen addig még némi kicsinyke idő. Megvárjuk azt már, nem, kedves jó Nágya? Abból már igazán nem lesz semmi baj.