a nyírfák törzse

Aztán Nagyezsda elmélázik, a szék támláján szétterül a válla, és a mennyezetre néz.

– Eszembe jutnak a régi szép idők mostanában, Kátya. Amikor még énekeltem és tapsoltak nekem, és olyan volt a lábam, mint a nyírfák törzse a Bergy partján, hajlékony és fehér. Nem törődtem akkor a múlandósággal. Most meg minduntalan azzal törődöm.

– Mesélj azokról az időkről, Nágya! – Jekatyerina a pult lakkos tetejére könyököl, a tenyerébe támasztja a fejét, és fátyolos tekintettel méregeti Nagyezsda arcát. Kislány korából emlékszik még a szőke dámára a színről, de aki most a színház büféjében szolgálja ki a hölgyeket és az urakat.

– Kitűntem akkor is a többiek közül, ha csak a nézőtéren ültem. Az első sorban, oda vitt éppen akkor valami ficsúr, hát nem is emlékszem már, hogy ki lehetett az. A színpadon valami erdei jelenet volt, az úr és a szolgája keresték nagyban a kiutat és az elhullajtott gyöngyöket az úton, amikor a nagy kutakodásban a szolga, valami Szilaj vagy Szálas, meg találta érinteni a térdem alatt a lábamat. Csak éppen hogy, a mutatóujja hegyével bökött oda, de nekem már az elég volt, hogy megjegyezzem örökre azt a pimasz arcot. Számon is kértem az előadás után.

– Nágya! Számonkérted? És? Hogy óhajtotta rendbehozni a dolgot? – Jekatyerinácska arca vérvörösen piros, ahogy nevet.

– Nos, Kátyám, sehogy. Ő mindig így kutakszik az erdőben, mondta, és hogy igazán egy fiatal nyírfa törzséhez volt hasonlatos, amit látott, azért nem átallotta megfogni. A törzset arrébb lökendő. Hittem is, meg nem is. Azért büszke is voltam.

– Elhiszem azt, Nágya. És? Mi történt aztán? Találkoztál-e még a vakmerő szolgálóval a színfalak mögött?

– Nem találkoztam én, Kátya, nem. Tudtam, hogy otthon a gyereke és a felesége várja. Dehogy kerestem fel, isten őrizzen engemet attól.

– Na, de mégis, csak egyszer, véletlenül…

– No jó. Egyszer láttam még, a Bergy partján sétált. Megismeri a lábamat, mondta. Meghív szamócázni, tette hozzá aztán, de én elutasítottam. Hát mégiscsak nem volt többről szó, mint egy fehér, fiatalos lábról. Megöregszik az majd, és nem fogja már aztán annyira szeretni. Szamócázhattam én a barátnéimmal kedvemre, nem kellett hozzá holmi zavaros helyzetű színész.

– Sajnáltad egy kicsit, valld be nekem, Nágya. Egy kicsikét sajnáltad azért.

Elmosolyik Nagyezsda a csillogó bárpult fölött és a színházi büfé pókhálós sarkára réved.

– Sajnáltam, hogyne, cukormázas Kátya, hát hogyne sajnáltam volna. Nem volt az enyém, és ilyen áron nem is lehetett.

Belefúródik a sarki pókhálókba a Nagyezsdáé mellett mostmár Jekatyerina tekintete, és ő is az időbe réved. Ám ő inkább a kusza jövendő, mint a rég elmúlt múlt felé. Ez már csak így van.