Mi legyen ezzel a húszesztendőnyi hiánnyal, rugdalom, mint unott avart a földön. Mi legyen, ide halmozódott, zúdítsam hát a nyakadba utólag, de jól megérdemelten, vagy köpjek inkább nagy ívben és magasról reá? Ez a húsz évnyi meg-nem-történtség, hallom, ahogy röhögsz, és mellveregetve védekezel, hogy az már az enyém, kezdtem volna vele én valamit akkor, nem kellene most itt rinyálni. Csak tudom, szűkölsz némileg belül mégis, mint a kutya, szűköltél akkor is, ugyan nem ezért, más miatt, de hát ez már csak megmarad, a szűkölés, láthatatlan a hátadba ütött bélyeg. Én hallom a sercegést, ahogy a bőrt éri a billog, én hallom, minden második szavadban hallom, és mégsem elég nekem. Nem lennék az a bosszúálló típus. Ha már egyáltalán értelme van ennyi idő után az ilyesminek. Nézem a húsz évet az üres stanicliban, és arra gondolok, hogy akkor ezt mostmár neked kellene vinni, tessék, átadom, és nekem meg lesz egy más húsz esztendős staniclim, ami a hatalom, és ha arról van szó, majd eladom, és még jól is járok vele, mert van mit. Hozom az idők során láthatatlan erőkkel fölruházódott staniclimat, és lépek. A maradékra meg köpni illene, és elfelejteni leginkább, de egyelőre a hallgatóságban még röhögnek, bár belül talán szűkölnek meg sírnak, de hát annyira nagyon mindegy is most már.
A farzsebembe gyűröm a zacsit, és elindulok arra. És azt csinálsz te is, amit akarsz.
Ami mindenképp megmarad, az úgyis az avar.
No comments:
Post a Comment