Egyszerűen nem fér bele mindenki. Erős kontrasztra vágyom az állólámpa alatt töltött kamillateás este után, amit sokáig nem fogok merni betervezni most. Óriás hangulatomban sok tokajit vonzok egy helyre, kezet fognak az ismeretlenek, és mire mindenki kellően hangulatba és barátságba kerül, a boszorkánymester el is vonulhat, hátrahagyva a forrongó katlant. Seprűnyélre ül, Cádiz főterén várakozik aranybetűs, márványlapos paloták előtt, aztán csavarok és hurkok után leparkol a hegytetőn, alatta megint a jól ismert város sötétkékje és aranya, az utca nevét és a házszámot, kettő, megmondják a démoni küldöttek. A lecsúszott borokról lecsúszom lassan, hajnalra a tölcsér aljára kerülök, reggel keservesen kapaszkodom fölfelé, délután egy csiga házán megnyugszom. A gödör mélyén volt egy perc, mikor jobb lett volna, ha máshol vagyok és mással, de aztán segített a korlát.
Hát, ilyen zavaros, csöppet sem így tervezett este volt ez, mindennek főleg az ellenkezője törtent és túlzottnak látszott, hát, ilyen ez a teleregény, ilyen izgalmas és szentimentálisra dramatizált. Dolce vita. A szökőkút hiányzik azért.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment