gáyan uttejak touches my sky

Semmire nem emlékszem a zenéből, hiába, hogy ismerősen szólt minden hang. Alámerültem, és ami nem a tudatom síkján történt, az bizony bezáródott örökre a tudattalanom tengermélyi barlangjába. Emlékszem a változó, piros-zöld és halványkék vászonra, a hallgatóság füle mellett függő tizenhat gyertyára, arra, hogyan számoltam meg őket (először csak tizenhármat, egy pillantásra, teleobjektívvel, aztán egy tizennegyedikről kiderült, hogy elbújt, és még kettő lógott sokkal lejjebb, az első sorban ülők térdkalácsán), meg hogy próbálom felmérni a fotósok stratégiáját: ki mikor megy közelebb a színpadhoz, mikor cserél szűrőt…

Kisimultak az agytekervényeim, úgy, mint számítottam. Az a titokzatos Vomito Negro kazetta tud még ilyet.