És nem, nem megyek még egy kicsit meccset nézni a Bem moziba, bár itt van a sarkon, nem, megyek haza. Sötétebb van tíznél – hja, a fáradtság, az egész héten át kipeckelt szem, torok, acélozott hangulat, hát, így nehéz világosan látni.
Sötét az udvar, de így este könnyedén forog a kerék, mutatja az utat, könnyen csúszik a kulcs a zárba, megcsillan rajta egy kósza fény, elsőre megtaláltam a jót. Bemegyek a rozzant ajtón, megpöccinti a kormány a capatob-ot, felkapcsolom a villanyt. Át az előszobán. Focimeccs villog hangosan. A kislámpája ég a feje fölött, szeme csukva, szemüveg az orrán, kék ráncos keze mellett a piros Vörös postakocsi. Vissza a konyhába. Legyen rizs. Meggyújtom a gázt, a baloldalit, mert ezt nehezebb tekerni, szorul, hátha bejáratódik. Bár tudom, hogy nem fog, soha nem fog, hiszen akkor már most könnyen fordulna, mint az előbb a pedál fölfelé a fekete Kacsa utcán. Felteszem a lábost a gázra. Várok. Forrón kell beleönteni az olajat, így tanították az andalúzok. Beleöntöm a rizst, kavargatom a fakanállal. Nem magamnak csinálom. De rég csináltam. Évek óta… Hogy tudok így élni? Néhány szem egészen fehér, mint a mész, a többi szürkés. Vagy áttetsző. Aztán rá a víz. Só az elvásott fadobozból, a széles tányérú fakanállal. Elfelejtem lejjebb venni a lángot, majdnem leég az egész, de észbe kapok. Vizet még. Födőt. Legyen leves is? Persze, legyen. Legyen minél több minden. De azért hagyok valamit neki is, legyen valami dolga mégis, ne maradjon tétlen kézzel. Főzhet virslit, süthet is. Biztonsági megoldás a fejemben, ha mégis nehéz lenne neki a főzés, valami egyszerű, a hűtő polcán, és telefonálok holnap, hogy rendben megy-e. Felforrt a víz, beleöntöm a port. Felhabzik a sárga, ez olyan szép és puha. Ugrálnak benne a csigák. Megnyugszom. Közben lekapcsolta a villanyt, levette az olvasószemüveget, az oldalán vekszik a párnán. Kikapcsolom a tévét. Csend. Felnézek az utca fölé feszített lámpakockára. Minden rendben. A leves kész, borsót bele konzervből, aztán kioltom a gázt. Majd később beteszem a hűtőbe. Amíg hűl, írok, fürdöm. A forró olajban pörkölt rizsszemek szaga beúszta az egész lakást. Nem bánom a péntek estét.
Sötét az udvar, de így este könnyedén forog a kerék, mutatja az utat, könnyen csúszik a kulcs a zárba, megcsillan rajta egy kósza fény, elsőre megtaláltam a jót. Bemegyek a rozzant ajtón, megpöccinti a kormány a capatob-ot, felkapcsolom a villanyt. Át az előszobán. Focimeccs villog hangosan. A kislámpája ég a feje fölött, szeme csukva, szemüveg az orrán, kék ráncos keze mellett a piros Vörös postakocsi. Vissza a konyhába. Legyen rizs. Meggyújtom a gázt, a baloldalit, mert ezt nehezebb tekerni, szorul, hátha bejáratódik. Bár tudom, hogy nem fog, soha nem fog, hiszen akkor már most könnyen fordulna, mint az előbb a pedál fölfelé a fekete Kacsa utcán. Felteszem a lábost a gázra. Várok. Forrón kell beleönteni az olajat, így tanították az andalúzok. Beleöntöm a rizst, kavargatom a fakanállal. Nem magamnak csinálom. De rég csináltam. Évek óta… Hogy tudok így élni? Néhány szem egészen fehér, mint a mész, a többi szürkés. Vagy áttetsző. Aztán rá a víz. Só az elvásott fadobozból, a széles tányérú fakanállal. Elfelejtem lejjebb venni a lángot, majdnem leég az egész, de észbe kapok. Vizet még. Födőt. Legyen leves is? Persze, legyen. Legyen minél több minden. De azért hagyok valamit neki is, legyen valami dolga mégis, ne maradjon tétlen kézzel. Főzhet virslit, süthet is. Biztonsági megoldás a fejemben, ha mégis nehéz lenne neki a főzés, valami egyszerű, a hűtő polcán, és telefonálok holnap, hogy rendben megy-e. Felforrt a víz, beleöntöm a port. Felhabzik a sárga, ez olyan szép és puha. Ugrálnak benne a csigák. Megnyugszom. Közben lekapcsolta a villanyt, levette az olvasószemüveget, az oldalán vekszik a párnán. Kikapcsolom a tévét. Csend. Felnézek az utca fölé feszített lámpakockára. Minden rendben. A leves kész, borsót bele konzervből, aztán kioltom a gázt. Majd később beteszem a hűtőbe. Amíg hűl, írok, fürdöm. A forró olajban pörkölt rizsszemek szaga beúszta az egész lakást. Nem bánom a péntek estét.
No comments:
Post a Comment