hellókabaré

Valami vidám karnevál, vásári konfetti komédia, vagy mi volt a címe annak, ahol voltunk. Nagyon színes volt, egy csomó ember beöltözött kalapba, mellénybe meg nagy műanyag napszemüvegekbe, az arany hajszálcsíkos bézbólsapkások szemcsóba. Mindenki szép és fiatal, örömmel árad rájuk a fehér liliomillat, de isten őrizz, nem akarok én a kirakatüvegnek mögé menni. A csoda az, hogy a nagyon fáradt srác is eljött, tetőtől talpig öltönyben, csavargatja kifelé a Wall Street suvallatait a nyakkendőjéből. De mindig leintenek, lehallkítják, ránknyomják a ritmust, kényelmetlenül ácsorognak a fiatalok két szám magasra rúgó csúcspontja között. Zságer Balázs szexi volt ugyan, ahogy fehér ingében harangjátékot űzött az elektronikából, és a japán kékruhás lányt is irigyeltem, mert neki szabad magába kígyóznia a mikrofonállványt, de egy üveg mögött álltam végig, és egész másra gondoltam – agyamnak nem azzal a háttér-filozófikus szeletkéjével, hanem csak úgy, pusztán, egészben; és a száz centi almafröccs sem esett jól a hatvanadik után. De azért legyűrtük jól, és számítunk a következőkre.