kis zacskó savanyúcukor

Olvasok egy regényt Budapest ostromáról, meg arról, ami utána volt: a menekülésről a határokon át, a táborokról, a körzetekre szabdalt hazátlan Európáról. Mindezt meg is kérdezhettem volna. De nem. Hanem most könyvben olvasom. Olyan kicsit, mintha kérdezném.


…hajón tartottak Bécs felé. Jeges volt a Duna és szürke, mert szürke volt az ég is a háborútól. A repülőgépek zaja szürkére festette a Dunát, ahogy Bécs felé hajóztak. Szürkére festette a hangokat a bombák surrogása, meg a várakozás, hogy most surrognak-e még, vagy ma már többet nem, mert ez volt az utolsó. Mindig hallatszott a surrogás, surrogott a fülkagylókban a félelem. Egyszer lőni kezdték a hajót is. Hiszen háború volt, miért hagyták volna ki a szürke hajót a szürke vízen? Lőttek arra is, mert lőttek mindenre. Ükanyám a korlátnál állt, a szürkén merengett, meg azon, hogy meddig kell még félni. Felé is záporozni kezdtek a lövedékek. Rohanni kezdett, mihamarabb a fedélközbe, hiszen különben… Csattanást érzett a mellén. Meg csörrenést hallott a szíve felől! Egy eltalálta őt is! Egy lövedék! A szíve fölött! Úgy csörren a meghalás, mint a celofán. Ó, jaj! Ükanyám a zsebét tapogatja a szíve fölött. Csörög a zsebe, zörög. Zörög a zsebében a kis zacskó. A zacskóban savanyúcukor. Az egyikben golyó. Megállt a lövedék a cukorban. Édesebb volt az, mint ükanyám szíve akkoriban.