metál

Milyen jó volt tizenhét évesen, amikor őszintén elvarázsolódtunk az egyszerű szimbolikákban, mint a kacsintás az ördögre, a jó és a rossz, a piros necc és a gyakorlógatya, amikor fogadtak ránk, hogy mennyit ittunk, mert úgy táncoltunk, hogy másnak az egy lakodalom, de nekünk két deci elég volt valami útszéli kadarkából. Hát az ma is elvarázsol, hogy meg lehet szervezni azt a hangulatot, ugyanúgy feketék a falak, dől a füst, csapong a gitárhúr, csak most a Duna úszik alattunk és elit a hely, oly elit, hogy a színművésznő ad cigit (a fiúja sóher, ó, szegény, szegény híres fiatal színésznő, hát én a fiúja helyében tárcányit ajándékoznék a kéregetőknek, de nem, ez csak tovább vacakolja az éjszakát a bézbólsitykája alól). Megint játszanak orosz diszkót, a kedvencünk ez mostmár, és egyszál mellben táncoló lányok szórakoztatnak (mindig olyan rejtélyes az egyszál, ami kétszál, száll, sunyít, suttog és betölti a teret, a tenyeret, ha épp úgy alakul az este vagy az élet), dehát a legnagyobb nevetés mégis az a rész, amikor megérkezünk, és Pisti, a tegnapelőtt (kilenc éve) még köszönni csak háttal, a monitor mögül merő Pisti, ma már csak Pista, tökéletes, szórakoztató show-t ad elő, tökéletes mozdulatokkal, hehezetes thékkel és khákökkel a szív gyönyörűségére, és az embernek sírnia kell, hogy ugyanaz, a hánynivaló szövegek, a három vagy négy akkord, a perceknyi léggitárdallam mégis hogy tud hatni, ha nem is ugyan, de közelúgy, hogy ha jól csináljuk az öregkort, tizenhetek maradunk picit minden teketória és fellengzősség nélkül. Sírni és semmirevaló késői kamaszkor, virágtalan agg nosztalgia.