2009/02/20

abdi

Merthogy én félig kubai vagyok. Anyukám itt élt már régóta, csak kicsit beszél spanyolul, apukám arab, de már ő is itt élt, szóval magyarul mind a ketten tudnak, az anyanyelvem magyar. De értek arabul is, mert arabul veszekedtek, és akkor megtanultam.

[Érted, hát csodálatos, hogy nem bírja bevenni az angol logikát? Ha magyarul ilyen töredezetten tanult? Ha néha, esküszöm, magyarul is akcentusa van? (Emlékszünk: arra ugye rájött, hogy én nem értek semmit? Meg, hogy a nővére (három és fél testvér!) elment valami szakihoz, aki megmondta, hogy az szinte lehetetlen.)]

– Nem, most nem te rajzolsz, várjál, míg Bori befejezi. – De, de! Én most akarom! – a kezemben az öt toll, nem engedem szétszóródni őket náluk, mert szétszóródna a maradék is, erősen behatárolom őket, mint az időt, hogy mikor adom ki, amikor föláll, én ülök, odajön, egész közel, nyúl a tollakért, rakom a hátam mögé, és tudom, hogy ha nem sikerül megállítanom, mostmár szavak nélkül, akkor lefogja a kezem, vagy kirántja a hátam mögül, vagy valami, és akkor átlökődöm a határon, és azt nem lehet, akkor vége. És akkor ránézek, összeszedem az erőmet, beleteszem a tekintetembe, nem is szúrok vele, csak erős vagyok nagyon, és akkor visszahátrál, és túl vagyunk rajta, akkor már tudok beszélni is, és megmondom neki, hogy üljön le, és várjon.

Én hippi voltam, tessék elképzelni, idáig ért a hajam! Az voltam, mert apukám egy évig nem élt velünk, és(de?) aztán visszajött, és idegbeteg lett, ha meglátott. Szeptemberben még úgy voltam itt, hosszú hajjal.

2 comments:

a túlkoros naiva said...

na ezt élőben is hallanom kell :))

csigabori said...

Adjam elő vagy bejönnél inkább?