gazsi

Mindig kell rá figyelni. Valakinek. Hisztizik. Némán hisztizik valakinek. Ha újságot olvas a padon, és nagyon lassan mászik át egyik könyökéről a másikra, az újságról a könyvre, a füzetlapra. Toll. Vedd föl. Pont olyan vérben forgó szemű idióták kanyarodnak a nyomán, mint az öcsém füzetein akkoriban. Igazi horror-képregények voltak, a Verdun-i vérszivattyú egy képben, baltás gyilkosos üldözések. Gülüszemű, csigaházzal a fején. Ezer csáppal figyel, mindent két másodperccel előbb mond, szivat. Szóviccek, mint parkból Parkinson. Lemon tree, nekik is van ám otthon. Ennek mi értelme? / Visszajön a szünetről, I'm late. I don't care, sit down. A magnó bedugva, a madzag útját állja. Komótos kötélen emeli át a lábait a madzagon, a karjait is közben másik pár kötélen. Egy merev hátú marionett amúgy is mindig. Emelés közben meginog, a magnóra tenyerel, fölpattan a cd-lejátszó teteje. Nevetnek. Ő nem. Üljön már le, hagyjuk. Visszafelé, az óra végén, elővigyázatos: kihúzhatom? Persze, húzd ki. Kihúzza, az asztalra teszi a végét, de lecsúszik a földre. Lehajol, fölveszi. Mostmár ott marad. / Az ajtóban Abdival beszélek. Egyszercsak ott van, már kabátban, kérdőn néz rám. Nem, nem neked mondtam. Abdinak. Nem is tudtam, hogy ott áll.

Ma megnéztem, mosolyog-e. Mert ez hiányzott. Igen, mosolyog. Amikor mindenki nevet, robban a hahota a nagyteremben, akkor fél centivel nyúlik a szája, az epicentrumra néz, gödröcskék nem képződnek.