őrmező

Ott mentünk ketten az utcákon, a mai fölnőtt és a régi magam, akiből lettem én, a mai fölnőtt. Őrmező utcái folyton üresek, amikor most járok arra, folyton. Régen úgy volt, hogy elindultunk hét után picivel, még fagyott a buszmegálló, párállott a plexi. Miközben átvágtunk a parkon, az egészen, Eszter bordó bakancsáról meg az én nemtommármimről beszéltünk. A tesóm előttünk ment vagy mögöttünk, tartották a harminc méteres távolságot a barátjával.

Délután háromkor, amikor már visszafelé, az Osztya felől jöttem, volt a legüresebb. Sütött a nap, meleg volt, és én nagyon-nagyon szomorú voltam. Vittem ezt a nagy szomorúságot minden délután, amikor sütött a nap. Ha fagyott, az nem fájt. Akkor nem volt kontraszt.

Aztán négy óra lett, vagy öt, és mentünk le. Lemenni, ez volt az, amit vártunk, és aztán mentünk is, le. Tettünk napi három koncentrikus kört legalább az egész körül, hol belevettük a szélső házakat, hol nem. Néztük a többieket. Ilyenkor már mindenki lenn volt. A Winkler, meg a KisSlash, meg a Martincsák, aki kék hajjal volt Kurt Cobain. Nem is ismertük őket, mégis mindent tudtunk: ami nem volt rájuk írva, azt kitaláltuk, kész. Akkorra már el is múlt a szomorúság. Ez lehetett az első fesztiválérzés, ez a keringő, kevés állandó szereplős pofafürdő. Szóval olyankor a szomorúság nem volt velem, vagy a farzsebembe gyűrve kandikált, de olyankor nem érdekelt. Nem is tudom, mikor jelentkezett először. Azt hiszem, azon a nyári koraestén kilencvenháromban vagy ötben. Lett abból egy vers is. Egyszer láttam, megvan.