(pedagógusblog-bejegyzés)

Az úgy van, hogy nagyon fárasztó az iskola, az iskolában a tanítás, a tanításban a rászólás, a sírva röhögés megállása, a karcsik bekarcolása, az egyezkedés, az egyezkedés hárítása, a széltolás széthúzása, fárasztó az, hogy kellő mennyiségű másodpercig szigorúan nézzek szájsarki mocorgó somolygás nélkül, fárasztó kitalálni, hogy játsszunk, zenéljünk, kimenjünk, ne menjünk, beszélgessünk az első idegen nyelven, vagy hagyjuk azt, vagy hogy mit hagyjunk kire és hogyan, fárasztó mindez, de lehetséges, átzakatol mindez valahogy az idegeimen, de aztán van, hogy sütőtök képpel vigyorgok, mert egyszerűen nem hiszem el, nem hiszed el te sem, öten magyarázzák az egyszerű megoldást, hogy ha látott már csekket és látott már postát, a postára ki is van írva, a csekkre valami más van, az tény, pénzátutalási befizetés vagy valami más hablaty és számsorok, és hogy ha már összegyűrte, ne vasaljuk ki, töltsünk ki egy újat, és ha nem ő töltötte ki, találja ki mégis fejből, mi a neve meg a lakcíme, az anyjának az állama és polgársága és a civilizáció mikéntje, és akkor ezt rakja össze, adjon hozzá még ötszázötven forintot is bőven, és lépje le azt a távot, és fizesse be és adja le, és ne veszítse el többé, ha lehet, sokba kerül az már a mamának, a mamának ez az egész gyereknevelősdi nagyon sokba kerül, legyünk már tekintettel erre, fiatalember. Én akkor csak mosolygok, könny szökik a szemembe, elképed képemen a csodálkozás. Nem gondolok olyankor a jövőre, nem én!