május huszonegyedike, jegyforduló

Színes szalagokat fektettek le a merőleges utcában, azokon a lazacrózsaszín szalagokon kell lecsorogni a Dunához biciklivel. Amikor délután rámegyek, még friss, ammónia-szagú az út, nézem, szikrázik-e rózsaszínen a kerekem, de nem, nem kapok föl, szórok szét szikrát. Délutánra megfakul, megfakulok én is, szeretném magamra tekerni inkább azt a széles nagy szalagot, az lenne rajtam, semmi más, a szikrás változat persze, és úgy olvasnám az időben erre-arra a szerelmi életeket, ide-oda ugrálnak ezek az időben, amíg meg nem szokom a lapozási irányt. Később megtanulom, hogy a dátumot nézzem, automatikusan kiszámoljam az elmúlt napokat és éveket, fejlődhetett-e a csontozat azalatt, vagy legalább az arcszőr, vagy irányt változtathatott már a (vala)hova tartás.

A rózsaszín szalag mellé két fát is ültettek az utcámba, valami elvetemült hitetlenek azt képzelik, ebből a két fából jövő lesz majd, láthatom, ha visszajövök majd, miután elköltöztem. Két óriási fa, no persze. Holnap be kell menni az iskolába, és elhitetni, hogy jövő lesz, már jövőre is. Mintha nem lenne kedvem. Léggombóc van a gyomromban, mitől van az? Működött az utcán ma is, persze, hogy meglátok valakit váratlanul, mindig van olyan, amikor kezdenék elkámpicsorodni. Itthon persze nincs ilyen, kivéve, hogy nyár van, nyitva az ablak, és ott be lehet szólni meg koppantani hozzám.