Nem is emlékszem, mennyi volt. Minden reggel ugyanúgy ácsorogni a füstös-büdös Osztyapenkónál, minden reggel mi ugyanott. Szerencsére a reggelek megkönyörültek, és változtak, néha tűzött a nap, néha fűtött a fagy vagy szúrt a szél. Öt éven át, a végéből már leharaptunk egy kicsit, az már más volt, szinte a Ráckertből mentünk mindig akkor már.
Most megint kimegyek, megnézem fölnőtt szemmel, megnézem a helyem az ablak melletti padsor utolsó padjában, firkálok valamit az ott ülő kicsinek, hátha örül neki, ha egyáltalán rájön, hogy az nem is az övé. Aztán eljövök, valamit megtanítok belőle majd.
Most megint kimegyek, megnézem fölnőtt szemmel, megnézem a helyem az ablak melletti padsor utolsó padjában, firkálok valamit az ott ülő kicsinek, hátha örül neki, ha egyáltalán rájön, hogy az nem is az övé. Aztán eljövök, valamit megtanítok belőle majd.
No comments:
Post a Comment