Ott ül az impozáns óriásnő az ablak előtt. Elmegyek előtte, nem tudom, ki ő. Nem nézek rá, rámnéz. Aztán valaki megmorogja, hogy itt van. Olyan nagy, és olyan kapitányos. Mostmár megnézem magamnak. Elmegyek előtte, tudom, ki ő, rápillantok, ő néz. Nincs ott más. Kimegyek. Üldögélek kint kicsit. Visszajövök. Mély hangon köszönök neki, mert néz. Nézem én is, pajzs a tekintetem, az övé kard. Ismerem én ezt. Ó, láttam már százszor, ugyanilyen szúró. De nem, nem ennyire fakó, nem ilyen hidegvízkék. Hogy nézhetnek ezek egymásra ketten? Csak elképzelni tudom. Semmi jó nem sül ki abból, és tudom, ki fordítja el a fejét hamarabb.
No comments:
Post a Comment