szedi a cókmókját és átdobja a kerítés fogai között

A síkok egymásoni átzuhanása folytatódik (ti. a fizika megfejtetlen törvénye, hogy a dolgok nem esnek át a részecskék közén, s lám, mintha mégis, az idők jelei egymásba szövődnek ma és tegnap), receg a cipőnk talpa a fölkapart út bitumenrétegén, bitumen a lazúr most a kövön, arra ragasztják majd a többi köveket, a következő réteg köveit holnap talán, vagy holnapután, valahogy nincs nap, nincs naptár ebben a hőmérsékletben, nem is lehet mérni a hőmérsékletet, ami most van, csak a múlttal, a meglévő fokok bizonyos számú másik fokokat vonzanak, harminc fokban egy padkán ülsz éjjel, két fokban majd a bordásfal tetején, vagy hogy lesz ez, nem értem, nem tudom most, szóval olyan az egész tér a zöld kerítéssel, az óriás fákkal a bérházak fölött, mint Cádiz, volt ez a tér Cádizban, csak az egész máshogy végződött, én ma nem akarok Cádizt, hisz holnap a százötvenhetesen ébredek, elsuhanok az Ábránd utca mellett, remélem, holnap örülök majd a nem-Cádiznak, meg a kocsmák, ahol nem adnak már inni tizenegy után, az sem baj, Hajnóczy jár valahogy megint a fejemben, pedig nem kéne, csak egy érzés, meg aztán elcsörög a kettes villamos a körúton délre, szaga van ennek a megállónak, tudjátok, az émelyítő szappanszagú megállóban állunk, és aztán egyszercsak ott áll a kettes, hazahoz, és valójában olyan, mint éveken át a körúti otthonom, a négyeshatos, fölugrálok a lépcsőn, lógadzkodhatom a középső kapaszkodórúdon a plafonon, igazán otthonos ez és régi, és nem is tudom, mit gondoljak, mit keressek a postaládában, hisz nincsen benne semmi, föl akarok ébredni holnap, visszaálmodni valahogy magam a mába, legyen megint talajom, azt szeretném, s hogy festhessek ki valamit nyáron, még azt. Lehet, hogy a kis időre életre keltett másik személyiségem most szedi össze a cókmókját, el fog köszönni reggel, azért van ez az egész furcsa zavar, s holnapra vége.