zakatolás, hullámzás

Tekerünk a Balaton mellett. Hullámzik velem az idő, hullámzik velem minden. Harsog a zöld. Megpördül a napfény a leveleken, gellert kap, a szemembe vág, vagy egy másik levélre, a fűre, a földre, szikrázik és zöld a világ. Sűrűn, egyenletesen változik a pupillám, ömlik, szúr bele a fény két fakorona között, ahogy megyünk. A fakoronák, ha csak a fényességet nézem, fekete csíkok a napsütés között. Mikor láttam ilyen fényesnek a Napot? Ilyen fehérnek? Soha nem volt még ilyen nyár, egész nyáron át fehér a Nap és sötétzöldek a levelek. A Hűvösvölgyben kezdődött, június közepén, akkor vágott retinán a zöld, aztán kedden a Vérmezőn, a Maros söröző árnyai alatt megint, aztán újra a Marosban, de csak az üvegen át, a nénik karattyolásán át, az ultiban a zöld hetes levelein. Langyoskék a Balaton, kék az ég, fehérek a felhők, egy naiv festészet az, de engem nem érdekel, csak a zöld.

Meg vele az a monoton hullámzás, ahogy tekerünk. Rakok bele erőt, amikor én megyek elöl, és van, hogy utána lebegek. Szeretem ezt az utánai lebegést, pedig nem is ugyanolyan a ritmusunk. Amit látok, az övé, lassabb. Hullámosabb, íveltebb, gömbölyűbb. Föl, le, föl, le lassan, fölle, fölle. Kicsit kilógó térddel, kicsit kihajló vállal. Próbálom megfejteni, honnan indul a hullám, honnan veszem ezt a hullámot, mert igazából nincs okom rá, hogy vegyem. Valójában nem látok kilengést. A mozdony kerekeit összekötő vas hullámzása, a horgászbolt ablakában a horgászfiú bábu botjának föl-le ringása, a bristoli útépítés levideózott lassú kattogása, a vonatzakatolás zöld zé-je, mindez eszembe jut, és nem. Egyik sem az. Ahányféleképpen le tudtam most írni a föllét, úgy egyik sem az. Ez az emberi monotonitás, ebben a mozgásban ott van az élet. A bicikli eszköz, egy gép, és egyben kell lenni a biciklivel. Halványan talán megirigylem ezt, halványan talán akarnék én is… nem gondolkozom aztán már rajta, zsibbadni kezd a kezem, mert rezeg a kormány, egy újfajta rezgés ez is, egy pörgő, gyors ritmus. A fák vibrálása a szememben nyugat felől, a kétféle ritmusú tekerés, a rezgés a zsibbadó kezemben, mindez elfér egymáson, mindez megnyugtató, mindezt örökké szeretném bírni.

Fél ötkor nem bírom tovább, megálljt akarok parancsolni, leszállunk a bicikliről, leülünk a halványzöldre festett panzió óriás kertjébe óriás fa asztalokhoz, kérünk két hosszúlépést fehérből, és akkor a hosszúlépésben visszaköszön a zöld, a szőlőleveleket isszuk, a buborékokon előbukkan a levelekre zúgó tavalyi napfény, és fehér megint, fehér az is.

Mehetünk tovább.