átmelegedett lábamon

Átmentem a hídon, olyan szép és tiszta fényű a híd a fekete ég előtt, még mindig új, még mindig szép nekem, átmentem, mert számos alkalommal át szoktam menni rajta, hogy aztán a rakparton hazafelé, de meg kellett ijednem, mert láttam, hogy keményre és feketére fagytak a jégvirágok a betonon, messze húzódtak egymástól, úgy fagytak össze, és a sapkámon is jegesebben vág be késeivel a szél, úgyhogy megrémültem egy kicsit, hogy így, hogy így ebben a hidegben nem lesz-e hosszú (nem, végül sohasem hosszú), és elkezdtem nézni a kocsikat, hogy hátha, mi lenne, ha, az éjszakai most húzott el, és tényleg állt is egy autó a külső sávban, a sofőr hóbuckákat vagdosott a szélvédőhőz, a Zsolt volt az, beült, megfogta a kormányt, rámnézett, kinyitotta az átellenes ajtót és meginvitált, hogy elvisz, pont a Moszkvára megy. Pont én is oda megyek, bűvöltem el és beültem, nem kérdeztem meg, nem ő-e a baltás gyilkos, udvariatlanság ilyet kérdezni, majd bent kiderül úgyis. Nem, nem ő az, orvosi cuccokat marketingel és beszél is valami idegen nyelvet, és egy barátja vacsorázni hívja, oda siet épp, mert ha vacsorázni hívják, azt neki nem kell kétszer mondani, annyit dolgozott ma. Én is annyit dolgoztam, tényleg, reggel bele akartam épp dögleni, aztán jó lett, elsimítottam az agyam acsarkodásait és tök szép napot tartottam a gyerekeknek, és itt ülök most ebben a meleg kocsiban, bűvölöm épp a Zsoltot el, de jó, de otthonos néha a világ. Aztán kitett a Moszkván, örültem, mondtuk, és átmelegedett lábamon hazasétáltam, ettem, fürödtem, majd lefeküdtem aludni.