[idő eltelik; kattanás]
– Nézd, milyen hátterem van?
– Mmm, szimpi!
– Szimpi?! Dehogy, nézd meg, tök ronda!
(Szerelem)
[Meg még amik voltak tegnap meg ma – le kell ezeket írni, én annyira jól szórakozom, de nem önálló alkotások azért, csak ilyen napi robbangatások, robbanócukorkák, köröm alá rejtett darab dinamitok (meg péntek este óta, péntek este óta könnyed ez a nagy felhő, mint egy vattacukorban, valahogy édes a semmi is):
– Nem láttuk a Monoban!!! Jaa, hogy iLLen volt?!
– Nem tudom, aztán rájöttem, hogy hülyeség volt, be is pótoltam délután! – találjuk ki, mit kell csinálni legközelebb, ha bebújik a zsákba (a zsák egy sűrű, fehér szövetanyag, fullasztó ott belül és nem tűnik föl a létnek a fénye, csak duzzogni lehet).
– Na, és megszúrt már? – ezt nem kell hallanom, ugye, de épp ott állok, azért mondják, de persze őket sem zavarja, persze. Peeersze, peeersze!
– No, me, I want to read all!
Te hívtál? Nézek rá kérdőn, babrálja a telefonját az ölében. Bólogat és rázza a fejét hangtalan, hogy na, na most figyeljek, na most, és hív tényleg. Hogy ez így mókás? Aztán egész nap az jár a fejemben, hogy vissza kellene hívni, mit szól ő hozzá. Persze, akkor nem lennék ott, csak a szünetben. Hogy beleférne-e ez, jó móka volna-e más részére is? Csak magamban röhögök egyelőre. Jön még őrült napsütés.
– Filmórán jófej lennék, de törin egy geci. [Megismernék mindkét arcomat. – És a többit? – Az titokban maradna.]
Valamit magyarázok, vagy hallgatok valakit, nem tudom, de koncentrálok, egyik kezemmel a padon támaszkodom, ráncolom a homlokom, a másik kezem a csípőmön, a szemem sarkából látom, szándékosan nem nézek oda, TILOS odanéznem, leragasztom a szám sarkát rendszeresen, már egészen megszoktam, hogy ne röhögjek, sőt, hogy szigorúan és elkeserítően ne reagáljak semmit. A szemem sarkából látom tehát, ott ül a tekintetem alatt, hogy a karját dugdossa a karom és az oldalam üres háromszögébe, dehát én nem figyelek. Nem figyelek?! Addig mesterkedik, míg rájön, a legjobb, ha föláll, és akkor már majdnem csárdás van (ott szoktak így könyöknél összekapaszkodni, nem?), és akkor kipukkan belőlem a röhögés, mert ezt már nem lehet kibírni. A lányokkal szemben egymást tanítjuk egyébként az ilyenkori pókerarcra és színtelen hanghordozásra, de most kipukkannak ők is, annyira vicces meg hihetetlen, hogy még mindig tud tartani. Aztán amikor olvasunk, a legkomolyabb arccal követi, ami legalábbis a minimum, de szép, mint egy szobor valami komorabb téren.
Ja, és a zene, majd előadjuk Szent György napján, hadd nevessünk. Elültetem Pável fülében is, nem bír szabadulni tőle, meg mesél a szarajevói Jázminkáról, akinek a teste tiszta seb volt elöl a csontszilánkok miatt, amik a társai szétrobbant testéből álltak belé.]
– Nem láttuk a Monoban!!! Jaa, hogy iLLen volt?!
– Nem tudom, aztán rájöttem, hogy hülyeség volt, be is pótoltam délután! – találjuk ki, mit kell csinálni legközelebb, ha bebújik a zsákba (a zsák egy sűrű, fehér szövetanyag, fullasztó ott belül és nem tűnik föl a létnek a fénye, csak duzzogni lehet).
– Na, és megszúrt már? – ezt nem kell hallanom, ugye, de épp ott állok, azért mondják, de persze őket sem zavarja, persze. Peeersze, peeersze!
– No, me, I want to read all!
Te hívtál? Nézek rá kérdőn, babrálja a telefonját az ölében. Bólogat és rázza a fejét hangtalan, hogy na, na most figyeljek, na most, és hív tényleg. Hogy ez így mókás? Aztán egész nap az jár a fejemben, hogy vissza kellene hívni, mit szól ő hozzá. Persze, akkor nem lennék ott, csak a szünetben. Hogy beleférne-e ez, jó móka volna-e más részére is? Csak magamban röhögök egyelőre. Jön még őrült napsütés.
– Filmórán jófej lennék, de törin egy geci. [Megismernék mindkét arcomat. – És a többit? – Az titokban maradna.]
Valamit magyarázok, vagy hallgatok valakit, nem tudom, de koncentrálok, egyik kezemmel a padon támaszkodom, ráncolom a homlokom, a másik kezem a csípőmön, a szemem sarkából látom, szándékosan nem nézek oda, TILOS odanéznem, leragasztom a szám sarkát rendszeresen, már egészen megszoktam, hogy ne röhögjek, sőt, hogy szigorúan és elkeserítően ne reagáljak semmit. A szemem sarkából látom tehát, ott ül a tekintetem alatt, hogy a karját dugdossa a karom és az oldalam üres háromszögébe, dehát én nem figyelek. Nem figyelek?! Addig mesterkedik, míg rájön, a legjobb, ha föláll, és akkor már majdnem csárdás van (ott szoktak így könyöknél összekapaszkodni, nem?), és akkor kipukkan belőlem a röhögés, mert ezt már nem lehet kibírni. A lányokkal szemben egymást tanítjuk egyébként az ilyenkori pókerarcra és színtelen hanghordozásra, de most kipukkannak ők is, annyira vicces meg hihetetlen, hogy még mindig tud tartani. Aztán amikor olvasunk, a legkomolyabb arccal követi, ami legalábbis a minimum, de szép, mint egy szobor valami komorabb téren.
Ja, és a zene, majd előadjuk Szent György napján, hadd nevessünk. Elültetem Pável fülében is, nem bír szabadulni tőle, meg mesél a szarajevói Jázminkáról, akinek a teste tiszta seb volt elöl a csontszilánkok miatt, amik a társai szétrobbant testéből álltak belé.]
No comments:
Post a Comment